Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1977-02-01 / 1. szám
Pompástól a wiaßif gépig „A nevem Cseh László, ötvenöt esztendős vagyok. Nagyot alakult az én sorsom, mióta feladtak az iskolába. Tanyán laktunk, gyalogszerrel jártam Jászladányba, kínzott az idő. Amikor letelt a vadban, 12 éves voltam. Rögtön a vastagára került a dolog: kasza, kapa. Ettől kezdve munkából állt az életem. Bepakoltam a tanyáról Jászladányba 1958 végén, akkor már hatéves házas voltam. A 12 éves korom óta végzett munkámért negyed rész házat kaptam apámtól. A ház másik feléért tartottam a beteg nagynénémet hat évig, a híja negyed részt pedig megvásároltam. A hatvanas évek közepén kezdtem foglalkozni az építés gondolatával. A feleségem hivatalsegéd lett az iskolában; spórolgattunk. Hetvenben két és félszobás házat építettünk a portára, de ezt úgy tudtuk elérni, hogy semmiféle háztartási gépet, ruhát nem vettünk. Azóta persze beszereztünk mindent, jól élünk. Azt gondoltam, lassan dolog nélkül maradok, vége lesz a sok munkának. De nem! Augusztusban tartottuk a lányom lakodalmát, aki levelezőn tanul, gyógypedagógus lesz. Most nálunk laknak, jövőre építkeznek, hogyne segítenék! A fiam nyolcadikos. Túrkevére készül a közlekedésgépészeti szakközépiskolába. Öt is szárnyára kell még bocsátanom. Mindig sokat dolgoztam. Gazdálkodtam a kis földünkön, majd 58-tól eljáró munkás lettem. Kubikos. Az apósom is az volt régen. Pestről tolta haza a talyigát, bódéban aludtak a Teleki téren: ott zajlott az embervásár. Nem volt aranyélet! A miénk másabb lett azért, bár... Amikor csatornát fektettünk Pesten, 3—4 méter mélyről raktuk a földet, lentről már sarat, vizet: csepegett, csurgóit az emberre. Nem lett ez könnyebb a paraszti munkánál, hanem a munkaidő!... Sehogysem akartam belenyugodni, hogy a Nap magasan jár, amikor dolgozni kezdtünk. Mikor abbahagytuk, még mindig magasan állt. Pedig előtte tavasztól télig mindig munkából láttam a napot feljönni és lenyugodni. Tiszasülyön is kubikoltam, a gazdaság rizstelepén. Hallottam, hogy ároknyitó sáncekék érkeznek. Féltem, hogy a gép elveszi a kenyeremet, holott az hozta meg igazán. Átmentem a vízügyhöz 1961-ben: fél évig sáncekét kezeltem, majd DT-vel húztam a sáncolót. Az első munkával, amikor végeztünk, éppen aratás volt. Valamiért várni kellett két napig: ez igen hosszúnak tűnt. Azelőtt 15 hold búzát is levágtam kiskaszával egy szezonban, most meg csak sétálgatni, lesni az utat... Szinte naplopónak éreztem magam az aratók előtt. A nehézgépkezelői tanfolyam nehéz volt, iskola után 25 évre került erre sor, s közben csak a munka, esetleg a fizetési papírnak, ha aláírtam. Ezután szkréperládáztam, de a szovjet DT olyan kicsi volt, hogy görbén fértem benne: izomlázam volt, alig tudtam menni, amikor kiszálltam. Na, kaptam egy SZ—100-ast. Meredek rézsün kellett járkálni, a gép annyira fél oldalt állt, hogy az ülésen a lejtés irányába csúszott az ember. Féltem, de láttam, hogy a többi nem borul fel... Azóta ez a munkám: csatornáról csatornára. Nagyon megváltozott az életem. Például az eljárás! Azelőtt csak a szomszéd községben jártam vásáron; utána pedig becsavarogtam az országot. Vagy: a hatvanas évek elején már úgy gondoltam, nem fogadnám vissza Cseh László, akinek sorsa szinte az egész magyar földmunkásság sorsát tükrözi a földet. Már számítottam a nyugdíjra is. Parasztként azt hittem, csak a föld az élet, törekedtem, kapálóztam hogy öregségemre gyűjtsék. Nagy változást jelentett a fizetés is kéthetenként: azelőtt terményben, jószágban bízott az ember, de egy aszályos esztendő mindent tönkre tett. A gépet vagy a jószágot szeretem-e jobban? Ha a jószág jobban kötött volna, akkor a téeszbe megyek. A gépet jobban szeretem, ez biztos. A jószágba beleültem a sok munkát, s nem tudtam, mi lesz belőle: hol elpusztult, hol nem volt értéke... Azért szeretem én az állatot, most is van két hízó és néhány malac. Régebben a lovat Pompásnak, a tehenet Fátyolnak neveztük, most meg a gépemnek csak egy szám a neve: ő a 335-ös. TM—335-ös, a szürke. Ö már százszor többet bír dolgozni, mint Pompás. Ez az én életsorom, kérem eddig ível: a Pompástól a nagy gépig”. Nehéz a szkrépercseknck Egy szkréperláda hat köbméteres, a Haladás szocialista brigád tagjai -tehát egyetlen — néhány perces — fordulóval annyi földet képesek megmozgatni, s több száz méterre is elszállítani, mint rosszabb talajban egy kubikos egész nap alatt. így haladósabb a munka. A KÖTIVIZIG összes földmunkagépe az 1976-ban 2 millió 700 ezer köbméter földet mozgatott meg (1970-ben még csak 1 millió 900 ezret). A szkréperesek munkája nehéz. Az egyik váltás éjféltől dolgozik másnap délig, a másik váltás délitől éjfélig. Mostanában sűrűn mondja a gépet éjfélkor átadó váltó-33
