Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1977-08-01 / 4. szám
felé közelebb vezettetnék, azt milyen módon kellene végrehajtani? Menynyi költséget kellene ráfordítani? És annak a medernek, amelyen át a Tisza ki szokott önteni a száját hogyan kellene a szükséges gáttal elzárni és mit gondolnak Uraságtok, ha valóságos csatornát kell létesíteni, úgyhogy vízvezeték készül és folytonosan hajózható lenne, milyen költséget kellene fordítani a töltésre vagy gátra és végül milyen költség lenne szükséges a töltések és a gát fenntartására évenként? Ha pedig a csatorna csak a Tisza áradásának idejére lenne hajózható állapotba téve, nem jobban mint jelenleg van, ama város felé terjeszkedik, milyen gát és töltés lenne szükséges? Azok körülbelül mennyibe kerülnének; nem különben azoknak fenntartása, vagy évenkénti javítása mennyit emésztene fel? Tehát mikor az előbbi felvett minden (kérdésre) várjuk pontonként a körülményeknek megfelelő világos, a valóságnak megfelelő és őszinte felvilágosítását és véleményét Uraságtoknak minél előbb, egyszersmind, hisszük, hogy amikor q Magas Császári Udvari Kamara kegyelmesen úgy határozott és rendelkezett, hogy azt a csatornát az áradó Tisza folyótól Debrecen Szabad Királyi Várostól nem messze, néhány mérföldnyire létrehozva, só és más dolgok szállítására alkalmasan hajózható állapotba kell hozni, s az a Királyi Város ezt hasznosnak és nyereségesnek bölcsen ítélheti, idővel kétségtelenül így fogják felfogni Uraságtok is. Egyébként legyenek szerencsések Uraságtok. Kassa, 1727. július 7. napján Uraságtoknak szolgálatára készen. Tudvalevő, hogy a török hódoltság és az azt követő Rákóczi szabadságharc után hazánk tökéletesen leromlott természeti, gazdasági és társadalmi viszonyait a megmaradt őslakosság magára hagyatva óriási erőfeszítéssel szervezte újjá. A hivatalos szervek — mint az udvari kamara, helytartótanácsok — csak annyiban törődtek a közélettel, amennyiben hasznukat szolgálta. Mégis most a Császári Udvari Kamarától indul Ы a kezdeményezés egy hajózható csatorna megvalósítására, mert a víziút-szállítás e természetadta lehetősége — nagy szerepet játszott ebben az időben. Egy-egy terület, országrész életét fellendíthette. Ekkor a só- és a faanyagszáltás többnyire vízi úton folyt, ezért a folyószabályozási ritmikaiatok is a sószállítás érdekében történtek. Költségeit a kamara fedezte, királyi rendelettel erre a célra biztosított „sóalap”-ból. Ez a só-alap még a XIX. században végrehajtott nagy folyamszabályozási költségeknek is fő fedezetéül szolgált. Ilyen meggondolások vezethették tehát a császári udvart, amikor vízi út létesítését határozta el. Debrecen hatalmas sókereskedése — mely egész Pozsonyig terjedt, — többször felkeltette azt az eszmét, hogy nem lehetne-e a Tiszát Debrecen előtt elvezetni. Miivel Tiszadobtól kezdve a különböző állandónak nevezhető vízfolyások és mocsarak (Méhi-ér, Vörösnád, Méjvölgy) a Berettyó alkotta Sárrétig látszólag egybekapcsolt vízmedencét alkottak, a csatorna terve nem látszott sem megvalósíthatatlannaik, sem költségesnek. (Puszta szemlélet alapján). A kamara, csatorna-tervének előzetes tanulmányozására 1727-ben Ternyei Jánost bízta meg, aki ebben az időben Nagyváradon tartózkodott. Ternyei a kamarai rendeletet 1727. augusztus 25-én kapta meg, ezután betért Debrecenbe, ahol először is a főbíróval Baranyai Mihály urammal értekezett. A főbírónak nem tetszett a csatorna terve és a támogatást kérő Ternyei Jánosnak ezt a választ adta: „Mivel kétségtelen, hogy egy ilyen csatornának idegen területeken kell létesülnie, azoknak megvizsgálása és ellenőrzése pedig magának a városnak nem áll módjában és a város kebelében különben sincs olyan, aki az ilyen tervezéshez értene, ezért ebben a dologban semmiféle véleményt vagy felvilágosítást nem adhatok!” A debreceni polgároknak még kevésbé tetszett a csatorna terve s gyanús szemekkel nézték Temyeit, aki a Tiszát nyakukra akarja hozni. Ternyei ezután a főbírót csak arra kérte, hogy az előmunkálatokihoz néhány embert adjon melléje. A főbíró azonban még erre is tagadó választ adott. A városi tanácsnak ez a tartózkodó magatartása, mélyet a főbíró tolmácsolt, minden bizonnyal azt a fé7 leimet is tükrözte, mely a halászatból, szarvasmarha-tenyésztésből származó jövedelmek elvesztését vélte bekövetkezni, ha csatornázással létrejövő vízrendezés megszünteti az áradásokat. Másfél évszázaddal később „amikor már a Tisza szabályozása befejeződött a városi tanács súlyos bajokról panaszkodik, amelyek éppen a szabályozás következtében álltak elő. Panaszolják, hogy a Tisza szabályozása körül felmerült összes költségekből Debrecen városra kivetett nagy teher nehezedvén, tetemes megrovása mellett is szomorúan tapasztalta a város lakossága, hogy a Tisza szabályozásának másokra nézve üdvös célja, nem hozta meg Debrecenre nézve az óhajtott eredményt. Mert a Nílusként termékenyítőleg kiöntött Tisza árvize tavaszonként az azt szomjazó Hortobágy mellékét nem futva meg; a töltések elkészülte óta kopáron maradt szikeslegelőn az éhség és szomjúság miatt, évenként rakásra hullottak a barmok, másfelől pedig a víz — mely tagadhatatlanul az esőnek egyik vezetője elzáratván, emiatt minden erek, laposok s mocsárok kiszáradtak, mely körülmény folytán nagy volt az aggodalom, hogy a hajdan Kánaánnak nevezett Hortobágy melléke használhatatlan sivataggá válhatik.” (Szűcs István: Szab. Kir. Debrecen város története 1870. III. kötet 1050. oldal.). A városi tanács elzárkózása miatt Ternyeinek más úton kellett a csatorna létesítését megoldani. Lippert Gábor földmérőt elhivatta Nagybányáról és megbízta a munka megkezdésével. Lippert a szükséges méréseket elvégezte és a rajzot elkészítette. A rajz a Császári Udvari Kamarához került Bécsbe, ahonnan a terv elindult. A munkák végzésénél három fontos dolgot tartottak szem előtt: 1. A csatorna kiindulási pontjának és Debrecen vízi útjának meghatározása 2. Esetleges akadályok kimutatása 157
