Vízgazdálkodás, 1976 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1976-06-01 / 3. szám

GONDOLATAINK RUHÁJA Aki rosszul öltözött, nem biztos, hogy szegény. Lehet, hogy csak elhanyagolt, vagy éppen rendet­len. A régebben „előkelő körök” „hanyag elegan­ciája” hivalkodás volt, vagy önáltatás, bizonyos mai ifjúsági csoportok „egyentopija” feltűnőskö­­dés. A gondozott külső nem piperkőcködés. Gon­dolataink ruhája, külső megjelenése a fogalmazás, a stílus. A legegyszerűbb információ is — bármi­lyen megragadó is tartalma szerint — megkívánja a gondos fogalmazást már csak azért is, hogy félre ne értsék. A hírszerkesztés — pedig milyen rövid kis mű egy rádióhír — tudomány, megkülönböz­tetett szakma. „Puszta hírekkel” propagandaha­tást elérni — olykor már művészet. Legszebb gondolatainknak is szükségük van ruhára. Tudo­mányos megállapításainkat sem küldhetjük me­zítelenül, de még háziköntösben sem az emberek közé. A legszerényebb szakmai közlés is palléro­zott, pontos szöveget kíván. A közlés szárazságát, unalmasságát ne tévesszük össze a puritán szak­mai tárgyszerűséggel. Szaklapjaink olvashatósága fontos közérdek. Tehát gondolataink, közlendőink ruhája ugyan­csak rangos követelmény. A vízügy körébe tartozó különféle szintű és rendeltetésű szaklapok, szemlék, közlemények, kiadványok különböznek egymástól, s helyes, ha különböznek — a rendeltetésük szerint. Tudomá­nyos folyóirat bizonyára más rendeltetéssel és máskép is készül, mint pl. egy üzemi újság. De nem szükségszerű, hogy a tartalmi különbséget az íráskészség különbözőségével fejezzék ki. Aki szaklapba ír, az a szakmáján kívül az írástudás szakmáját is kénytelen elsajátítani. Az írás is „szakma”, amelyet akkor' is tanulgatni, csiszol­­gatni kell, ha valakinek veleszületett érzéke van hozzá, s akkor is, ha úgy gondolja, hogy az ő fel­adatát a szaklapban tárgyi tudással és nem „mű­vészkedéssel” kell elvégeznie. Az olvasó nagyobb igényű. Ö jól érthető, kellemes olvasmányt akar, a tudnivalót szép köntösben, olyanoktól, akik gon­dot fordítanak a fogalmazásra, mert őt, az olvasót, tiszteletben tartják és nem utolsósorban tisztelet­ben tartják magyar nyelvünket. Azt a magyar nyelvet, amelyet a hanyag közbeszéd mostanában elég súlyosan károsít, hát még mennyire ront az „írásba adott” pongyolaság. A vízügy különböző kiadványaiban nemcsak egymás között mutatkoznak az írástudás színvo­nalkülönbségei, hanem gyakran egy-egy kiadvá­nyon belül, az egyes cikkek között is. Ezek a kü­lönbségek természetesek annyiban, amennyiben a szerzők egyéni íráskészségét tükrözik. De nem természetesek, ha az olvasó gondatlan fogalma­zást, értelemzavaró nehézséget, a magyar nyelvet kínzó hibákat talál. Nemcsak a nyelvi szépség hiá­nyát, de olykor nyelvtani hibát is. Egyes írásokon bizony a nyelvművelés hiányos­ságai mutatkoznak, másokon a gyors fogalmazás pontatlanságai (— amelyeket a szerkesztés sem küszöbölt ki —,) ismét másokon egy bizonyos szakmai, vagy hivatali bürokratikus nyelv nyaka­­tekert nehézkességei, olyan fogalmazások, ame­lyeket a valóban magyarul beszélő ember soha­sem alkalmaz és megszokni sem tud. Az alábbiakban kísérletet szeretnék tenni ar­ra, hogy a különösen szembetűnő hibákra felhív­jam a figyelmet. Nem kísérlem meg, hogy ezeket a gyakrabban előforduló nyelvi- és fogalmazásbeli hibákat valamilyen rendszerbe szedjem, vagy nyelvtani alapvetést adjak a felsorolásukhoz. A példák talán elég erőteljesek és érthetőek ahhoz, hogy tudományos nyelvészkedés híján is tanul­ságul szolgáljanak. Az itt következőket ne tekint­sük ,,nyelvőrködés”-nek sem. Nemcsak a nyelv­­helyesség keresése a célunk. Éppen ilyen célunk az is, hogy a tanulmányírás, vagy általában az „újságírás” mesterségbeli buktatóit segítsük elke­rülni. A talált hibák ugyanis bizonyos odafigye­lés, elsajátított rutin révén elkerülhetők. A rendszeresség (vagyis a hibák skatulyázása) azért is hiányzik, mert egyes kiadványokat önma­gukban, nem egyebekkel egybevetve szándékoz­tunk elővenni. A kiadványok 1974-ből és 1975-ből származnak, a számokat és a szerzőket nem tün­tetjük fel. Gyakoriak a címekben elkövetett hibák. Ezek­nek talán az az oka, hogy a szerző a címadásban tömör akar lenni. Csakhogy a lazaságot, a pontos viszonyítások hiányát a cím sem bírja el. Pl.: „A potenciális vízkészlet és jelentősége a vízgaz­dálkodás fejlesztésében”. Egy kihagyott szó a cí­met nemcsak kifogásolható mondattá, de érthetet­lenné is teszi. Helyesen: „A potenciális vízkészlet és ennek jelentősége a vízgazdálkodás fejleszté­sében”. Ha a címet így hosszúnak találjuk, elég lenne ennyi is: „A potenciális vízkészlet”. Ugyanis nyilvánvaló, hogy azért szólunk róla, mert jelen­tősége van és nyilvánvaló, hogy a vízgazdálkodás­ban van jelentősége, hiszen a cikk a Vízügyi Köz­leményekben jelenik meg. Vagy így is kielégítő lehetne: „A potenciális vízkészlet a vízgazdálko­dásban”. Vagy: „A potenciális vízkészlet jelentő­sége a vízgazdálkodásban”. Az ugyanis szószapo­rítás, hogy ennek „fejlesztéséről” szándékozunk írni, hiszen elképzelhetetlen volna az ellenkezője. Az elvont hivatali fogalmazás gyakran előfor­duló hibája figyelhető meg ebben a mondatban: ,,Növekszik a természetes vízkészlet hasznosítási szintje, újabb vízkészletek hasznosíthatóvá téte­lű

Next

/
Thumbnails
Contents