Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1975-02-01 / 1. szám

Évszázadok harcának győzelmes vége, új világ kezdetének üdvözlése volt az a 30 évvel ezelőtti tavasz. A nemrégen még világhódító tervekkel petárdázó, szöges csizmákkal milliónyi holtat taposó, fasiszta horda véres cafatokká tépve menekült saját barlangjába, szétrombolt országokat, megalázott és kifosztott népeket hagyva maga mögött. Az új élet az üszkös gerendák, lerombolt otthonok között született, minden, a születéssel járó, örömteli fájdalommal, de mégis boldogan köszöntve a bombák robbanásától, a halál fenyegetésétől immár mentes tavaszt, amely tevékeny, alkotó életre szólította a természetet és az embert.

Mert hiába a mérhetetlen pusztulás, a bokrok mégis kirügyeztek, a tavaszi virágok a füst között is kinyitották szirmaikat a napsugár felé, s tisztán folytak a vizek is, amelyek kitartó sodrásukkal elhordták már medrükből a háború szennyét. S az ember, mint a természet része soha annyira nem érzékelte a tavaszt, az elsőt, amely a tudás, a képesség, a munka becsülete és az emberhez méltó élet kibontakozásának ígéretét hozta a bátor szovjet harcosok mosolyával, a történelem során oly sokszor megtépázott hazánk földjére.

Ez a 30 évvel ezelőtti ígéret sokakban már feledésbe merült. Nemcsak az eredményes munka és a béke nyugalma feledtette a három évtizedet megelőző élet terheit és a felszabadulás örömét, hanem az új utakra lépő társadalmunk sok és

olykor nagyon nehéz tennivalói is. A fiataloknak — a 30 éven aluliaknak — pedig nincs mit feledniük. ők már csak szüleik elbeszéléseiből, könyvekből ismerhetik meg a nagy történelmi leckét, és az idők múlásával mind jobban távolodik tőlük az, amit az idősebbek végigszenvedtek, átéltek és megtanultak. Megrovás illetheti ezért a fiatalokat? Dehogyis, hiszen a cél — az egész 30 esztendő célja — éppen az volt, hogy az új és a jövendő generációk tapasztalatból sohase ismerjék meg a háborút, a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rendet. Éljenek igazságos társadalomban, amelynek két alappillére az ember és a munka megbecsülése.

Ha feledünk is sok rosszat, vagy éppen jót, emlékezni és emlékeztetni mindig kell és szükséges. Emlékezni kell a múltra, a felszabadulás örömteli perceire, a megtett útra. S a vízgazdálkodás 70 ezer dolgozójának emlékeznie kell a víz pusztításai ellen folytatott évszázados küzdelmekre és álmokra, amelyek a hegyekkel sokszorozott Kárpát-medence vízrajzi viszonyait rendezni kívánták a nép, az e helyen több mint 1000 éve megfogamzott magyar élet jobbá, szebbé tételéért.

Most már az évszázados álmok valóra váltásának korát éljük. Fenyegető folyóink legtöbbjét biztonságos mederbe szorította a korszerű, önálló magyar vízgazdálkodás. A víz mégis „kicsapott régi medréből”, közgazdasági tartalma, értéke, főleg e három évtized alatt alapvetően megválto1