Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1975-06-01 / 3. szám
Dráma III. részben írta: FÁBIÁN GYULA III. folytatás II. rész: SZÍN: Három férfi helyezkedik el egy ladikban, az előtérben, mögöttük nádas, kietlen vízpart, végtelenbe nyúló ártér. Törek Máté János a ladik farában ül, előtte Vásárhelyi Pál áll, a ladik orrában összefont karokkal gr. Széchenyi István. A szín kettéosztható megvilágítással, mivel a játék első fontosabb része három ember között itt az előtérben zajlik, így ez hangsúlyosabb. Vásárhelyi és Széchenyi úgy hagyják el a ladikot, hogy közben átérnek a szín másik felébe, ahol ugyanez a vízpart látszik folt erdőkkel, kulturáltabb környezetben. VÁSÁRHELYI: Itt a csend is halott. Nemde különös beszéd: halott csend. Csak víz és tenger, de megholt tenger, melynek lehellése mocsárlázt, lelket sárgító hullaszagot áraszt. Mélységeiben nem halak raja húz kijárt vízi országutakat, mert jóízű hal helyett dögvizet, kotus sarat hempergők hada szélesíti a posványt. Magosb enyhein vén fák gyökere alá fészket ás róka és vidra, árnyas berkeiben a nádi toportyán csatangol és milliókat teremhető művelt földjei átkot, romlást hoznak azon szerencsétleneknek, kik idehúzódnak falvak kivetettségéből. Élő hangot a csáklya- vagy lapátforgatás ad s néhol egy bíbic szánt csíkot a sűrű vizek foltjain és a szikkasztó meleg mozdulatlan nehéz párákkal rakott bűzhödt levegőjét még a szél is nehezen mozdítja odább. Ez a halott föld a miénk. Azaz a vízé, mert itt az ár az úr, mely tavasszal Füred felett vagy Füred alatt neki-szilajodva kivág a sík föld árván hagyott parttalan hátának és hömpölyög, árad, pusztít, rombol, míg hónapok hosszú ideje során meg nem csöndesül, el nem nyugszik, hiszen kiterült, holtra nyújtózkodott s haldoklásában a tiszta légeget is tele árasztja szennyes szagával. Nézd el uram ott a magast: ma sárhalom, vesszőköteg, nádcsomó takarja. Hajdan ott ház állott, födele alatt éltek, míg a hullámok harcot nem üzentek a gyönge sárfalnak s bé nem dőlt, talán lakosait is maga alá temetvén s bomló tetemük részei között már a temetőhangya tanyáz. Ez az ország halott ország. Ez a halott ország főuram a Te országod és az enyém. Most a vizek gyepűje. A vizek hatalma itt örök, így vallják a táj jobbágyai, így festenek képet erről ősi pergamenek és itt terül eléd a való, hogy meggyőzhessen, ha kételkedni mernél. Porongjaira ne helyezd lábad, a száraz csak csalóka játék. Ombolyos föld ez, alatta meg nem mért iszap és lápréteg húzódik, hogy elnyeljen birodalmába minden betévedő vagy betolakodó idegent. Messziről érkeztem én hívásodra e tájra. Hol először sütött rám nap a tiszta égről, hegyek éles szél járásában éreztem meg a természet tisztaságát. A hegyről lezúgó patak tanított tisztelni a végtelen törvényeit. Láttam és kerültem meszsze a kénes barlangokat, mely enyészetet lehel magából. ízlelgettem a mélyből fakadó vizek csípős frissítését, borvíznek tiszteli azt a nép, itt tanultam a hegyi patakok ismeretét, melyek tavaszkor olvadván a hó, folyókká szélesedve sziklarönköket görgetnek maguk előtt. Jártam a rét ezer ábrázatú tájain, ahová embert, barmot csalogat vak melegben a mindig zöldellő kokolyszás és félve őriztem a titkot, hogy életvesztő temető az ott, a csillámló víztükör alatt ingovány a föld, amelyből sudár fák szöknek a táj fölé. De az csak tenyérnyi volt. Hallgattam a hegyi emberek tapasztalását, kik megtanították, hogy ésszel kell kitérni a természet romboló útjaiból és víz vagy tűzár elől, pusztító hadak elől kevés menedéket ismerős és ismeretlen barlangmélységek nyújtanak az ott lakó emberiségnek. És itt elborzadok. Természet és Isten legszebb ajándéka a folyó, ha életre kelhet s szabályoztatván megmutatja áldását, mert amúgy csak nehéz panaszkodást hoz a partjain lakóknak, kárára van népnek, nemzetnek, hisz zabolátlanul csavarog fél országon át, ijesztésére a gyermekszívű népnek. Főuram, a Tisza is halott folyam. Életre kelteni a legnagyobb emberi tett lehetne. Esése lassú, partjai nincsenek, vagy csak alig; szabályoztatás híján. Tavaszi árjai százezer hold számra változtatják holttá a földeket is. Éhínség, mocsárláz, ragályt terjesztő vérszívók milliárd ja tenyész posványáiban és tengődő népe nem lakosa a vidéknek, csupán vándora. TÖREK: így igaz nagyuram. Azt mondá a jó indzsellér úr: te tehetsz, segíthetsz. Akkor segélj uram! SZÉCHENYI: Sok nép lakja e földeket? Alig láttam kunyhót, ahol élet mozdul a falak előtt. Falak!? Sárviskók, szélárnyat, enyhet-fogó nádkévék, vesszőfonás s a mélyben tán gödör, ahol szénán vet ágyat magának az élő. TÖREK: Csak a bújdosó igen megszaporoda, nagy uram. Gyérítését a katonafogdosók szolgálnák, mégis inkább a téli vízár harmadolja őket, öregjét s a gyönge gyermeket s mire új lakókkal népesül a sok sziget, igen csak nyár dereka érik reánk. Mert azért mindig pótolódunk. Ha nem a szaporaság, a menekülés gyarapítja kondák, barmok eltartóját, a sárréteket. SZÉCHENYI: Hát kik szállják meg esztendőnként ezt a mocsárhelyet? TÖREK: Bujdosók, uram. Uradalmak kivetettjei. A harcok itt nyugodtak el — bocsáss meg nagyuram — kaszás Dózsa vagy nagyságos fejedelem urunk (kalapot emel), kit a nagy Isten nyugosszon örök békességben — óta. Itt vesződött nádba, őszi sárba a bujdosó legények nagy-nagy serege és eloszlott mint a ritka köd hét megyehatárba. Aki győzte talppal, téli lábbelivel az elment a nagy hegyek takarásába, akit béleletlenebb gúnyába fogott el az őszi idő, itt vájt magának gödröt mint a konda. Öt-hat nádcsomó, nyaláb tüskés gally, nagyhalom árva ganéj amit elébe terített a puszta, megóvták. Elkerülhette az emberkeresők kötelét, a katonafogdosókat. Ha jött a téli havak pustolása, de volt valami emberi kitartása, megélte a tavaszt. És ha a háragvó vizeket is kikerülte, egy szűk esztendő fogytán olyan bujdosó lett, akit már nem kutattak. SZÉCHENYI: De kié a föld? Ki itt a tulajdonos? TÖREK: Ha búsul felettünk a nagy Isten, akkor a senkié, a semmié. A téli fagyoké, hódomboké. Ha kedvében találja magát őfelsége, akkor mi is övék vagyunk csizmástól. Kövér gulyáknak, gazdag nyájaknak mindig akad kallódó barma. Halat az ár hoz, kenyeret ellenek a kazlak takarás után, csak más határban kell a szemet nyomtatni. Asszony-embert minden szegény falu kínál, kenyérpusztítóban gazdag az áldás és ha a jött-ment legény szépen nem kapja a lányt, elugratja. A nagykutya se kiált utána. Aztán e helyen a gyerekkihordás vagy eltemeti, de ha megélt, utána elébe állhat az időnek. Birtokos, tulajdonos, főúr gyorsan akad, ha érdemes, de itt nem éri meg. SZÉCHENYI: Emberek élnek vadak tanyáin? TÖREK: Jól mondá indzsellér urunk, ez az ország, halott ország. Jobbára mi éljük, lakjuk, de mi lesz, ha a vizektől megszabadítod, uram? Kinyújtóznak a birtokok és még a nádas sem ad helyet a szegénységnek. SZÉCHENYI: Egy ország sem tűrhet meg ilyen elvadult állapotokat saját testén. 117
