Vízgazdálkodás, 1974 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1974-02-01 / 1. szám
Svájcban 12 évenként megkétszereződik. Kopik a nyersanyagkészlet, az édesvíz-tartalék megújulási ciklusa késik és attól függetlenül, hogy egyre kevésbé elégíti ki a valóságos szükségletet egyes országokban és országrészekben olyan távolságokról kell szállítani, amely a víz köbméterenkénti termelési költségét gyorsan megdrágítja. NewYork már manapság is 220 kilométer, Los Angeles 500, Szibéria egyes városai is 500, Stuttgart 165, de már a magyarországi Pécs városa is 41 kilométer távolságról kapja a vizet (utóbbi a tisztítatlan Duna-vizet). Ha a vízfogyasztás tovább emelkedik, a kontinens iparvidékeinek édesvíz-szükséglete már csak a tengervíz sótlanítása és kontinentális vezetékrendszerek építése révén lesz kielégíthető. Az iparosodással, a mezőgazdaság belterjesítésével együtt riasztó mértékben növekszik a természeti környezet és településeink szennyterhelése. Az ENSZ jelentése szerint csupán az Amerikai Egyesült Államokban már a termelés és a lakosság mai lélekszáma szerint is évi 150 millió tonna füst- és mérgező gáz képződik. Az évenkénti hulladékpapír mennyisége 20 millió tonna, 50 millió tonna konzervdoboz és 30 millió tonna üvegedény, 3 milliárd tonna tüzelőszer-salak és 200 ezer milliárd liter szennyvíz kerül évente meddőhányóra vagy az élővizekbe. Az erózió világrészméretű termőterületet harapdál le a szárazföldből és a civilizált világon sehol nincs kivétel e hatások érvényesülésében. Minél több embert kell a Földnek eltartania, annál nagyobb tömegű ipari és háztartási szenny zúdul a földekre és a településekre. Minél nagyobb a szennyterhelés, annál nagyobb az egészségre ható gyilkos ártalom és nincs olyan prosperitás, amely arányban lehetne azzal a kockázattal, amit a bioszféra elszennyeződése, az életfeltételek megszűnése okozhat. Minden életigenlő, konstruktív embernek tehát arra kell koncentrálnia, hogy az okozatok méricskélése és a kuruzsló jellegű ráolvasás helyett, végre a bajok gyökeréig ható gyógymódok útjára térjünk. Ez pedig nem más, mint a Föld népességének az optimális eltartókapacitással való teljes összehangolása. Az anyagi terjeszkedésnek és a népszaporodásnak nyilván megvannak a maga határai, határértékei. Ez akkor is így van, ha erre számos világi és egyházi oknál fogva az ember még nemigen terjesztette ki vizsgálatainak apparátusát. Ha a növekedés a Föld eltartó kapacitásának határait áthágja, pontosan olyan jelenséggel találjuk szemben magunkat, mint mikor a folyók, folyamok szállítókapacitását az áradó víz áthágja és konstruktív erő helyett pusztító elemmé válik. Bizonyos, hogy ezek a határértékek erősen változóak. Az értékek alakulása erősen összefügg a népesség számával, az ipari és mezőgazdasági termelés hatékonyságával, a társadalmi termék mennyiségével és a fejenkénti fogyasztás mértékének alakulásával. Ennek az értéknek a tanulmányozása során nagy mértéktartással kell eljárnunk. Mindenképpen szem előtt kell tartani, hogy a civilizálódás, a tudomány és a termelés fejlődésével az egyén a jövőben az elmaradott országokban is lényegesen nagyobb fogyasztóként jelentkezik a piacon, mint ahogy az amerikai vagy nyugat-európai munkás és paraszt lakosság fogyasztási fejadagja is tovább növekszik a következő évek és évtizedek során. Minél fejlettebb egy ország ipara, minél magasabb a lakosság általános életszínvonala, annál gyorsabban halványulnak a társadalom alsó és felső rétegei közötti különbségek az igazán alapvető javak, élelmicikkek fogyasztásában, a tartós fogyasztási cikkek vásárlásában. Ezzel párhuzamosan növekszik az ipari, a háztartási hulladék, a szemét és hatványozódva jelentkeznek azok a tünetek, amelyek a civilizált társadalom életében már napjainkban is kivételes állapotokat teremtve SOS sürgősséggel hatnak. Szociális, gazdasági, politikai és technikai rendszerünk reakcióképessége a sok évszázados degeneráció nyomán nem elég gyors. Gyakran születnek mind a tőkés, mind a szocialista társadalomban olyan rendszabályok, amelyeknek jótékony hatása csak 20, sőt olykor, csupán 50 esztendő múltán jelentkezhetnek. Így például: ha az emberek mind a fejlődő, mind a fejlett országokban ma elhatároznák, hogy családonként csupán két gyermeknek adnak életet, a lakosság lélekszáma 70 évig még mindig a növekedés jegyében alakul. Az ipar mai fejlődési állapota a nyersanyagkérdést is még legalább további 30—40 évig befolyásolná. Így például az Amerikai Egyesült Államokban és számos iparilag fejlett nyugati államban máris igen jelentős energiaszűke mutatkozik. A hiányállapot kiküszöbölésére hozott intézkedések még mindig nem eléggé nagyvonalúak, nem elég messzetekintőek. Amint Meadov is állítja: „Becslésem szerint a döntések 95 százalékának hatása Svájcban legjobb esetben is csak két év múltán jelentkezhet. Sem az Amerikai Egyesült Államokban, sem Svájcban nem ismernek olyan intézményt, amely terveit a következő 50 évre előre igyekezne kibontakoztatni.” Minden döntés — akár hosszú, akár rövid távra szóljon — valamely oknál fogva csak holnap, vagy a távolabbi jövőben fejtheti ki hatását. E rövid lejáratú tervezésben pedig kizárólag az ember a hibás. Röviddel ezelőtt az embernek legfeljebb arról kellett döntenie, hogy az aratás a következő esztendőben miképpen alakuljon. A kormányok általában már kortesérdekeik nyomán is elsősorban olyan terveken törik a fejüket, amelyeknek hatásai gyorsabban jelentkeznek és alkalmasak a választók szavazatainak megszerzésére. Ez lényegében nem is kifogásolható magatartás, de feltélenül öncélú, ha a társadalom távolabbi holnapjának kérdéseiről teljesen megfeledkeznek. Ha pedig az előbbi megállapításokat helyesnek ismerjük el, célirányos ezeket azzal is kiegészítenünk, hogy a gazdasági növekedés végső határainak meghatározására a jövőben éppen az ember javára nagyobb gondot kell fordítanunk. Nincs olyan csoportérdek, nincs a gazdagodásnak olyan délibábja, amelynek hajszolása közben a bioszféra elpusztításának felelősségét bárki is vállalhatná. Ezt pedig csak távlati tervek gondosan megtervezett koncepciói révén oldhatjuk meg. A civilizált embert fenyegető e veszély nap mint nap súlyosabb tényekben jelentkezik. Hagyományos energiahordozóink fogynak, erdőségek, zöld területeink kopnak,, gyérülnek. Vannak országok, ahol a nagy ipari települések légiterében már nem elegendő az oxigén. Az erdőterületek kiirtása ezenfelül adott térségek vízháztartásának egyensúlyára, okszerű vízgazdálkodására is igen károsan hat. A letarolt erdőségek helyén a hegyek nem tárolják a csapadékot, a hó hamarabb és gyorsan leolvad, a hóié alázúdul a völgybe, az esővíz is hirtelen leszakad 38
