Vízgazdálkodás, 1973 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1973-04-01 / 2. szám
A felszíni vizek, (folyamok, folyók, tavak és mesterséges víztárolók) felmelegedésének vizsgálata gyakorlatilag szinte érdektelen. E folyamat nemcsak a nukleáris energiafejlesztés problémája. Ez a felmelegedés ugyanis a hagyományos hőerőművek üzemelése során semmivel sem kisebb fejtörőként jelentkezett. Megfelelően korszerű hűtőtornyokkal e kérdés világszerte megoldottnak tekinthető. (A tudomány egyébként a meleg vizű tárolók mezőgazdasági-élelmiszeripari hasznosításának lehetőségeit vizsgálja). Ha a hagyományos hőerőművet az áramtermelésben a magenergia-müvekkel egybevetjük, elsősorban is arról van szó, hogy a magenergia-hordozó bázis gyakorlatilag kimeríthetetlen és békés hasznosításának kezdettől fogva világszerte felmérhetetlen jelentősége van. Ez az álláspont teljes összhangban van a nemzetközi közvéleménnyel és a reaktorok üzembiztonságának növelését, amint a múltban, jelenleg és a jövőben is igen tetemes anyagi erőforrások bevetésével kutatják. A magenergia-fejlesztés és az erőművek fejlesztése már eddig is jelentősen hozzájárult az emberiség egyik általános létproblémájának megoldásához. E tény jelentőségét, értékét ma még ellenérdekű irányzatok és egyéb tényezők váltakozó hangerejű vitatkozgatása átmenetileg elkendőzheti, nem kétséges azonban, hogy az egyértelmű állásfoglalás és rangja szerinti elismerése már nem sokáig várathat magára. Természetes ezzel szemben, hogy mindez a jövőben sem menthet fel senkit a környezetvédelmi szempontok mind szigorúbb mérlegelésének kötelezettsége alól és a szigorú rendszabályok létjogosultságát a műszaki fejlődésnek a mainál magasabb tökélye sem csökkentheti. A mai rendszabályok hatályát akkor sem tanácsos megszüntetni, amikor fenntartásukat a gyakorlatban már csak szórvány esetek indokolják. Grümm professzor fejtegetései is amellett érveltek, hogy a jövőben a magenergia mindinkább a mindennapi gyakorlat kérdésévé válik és az új, igen gazdag energiaforrást nemcsak energiagazdasági szempontból kell továbbfejlesztenünk, hanem azért is, mert e megoldásnak a környezetvédelem bonyolult kérdései megoldásában is kivételes szerepet kell kapnia. A vízháztartás-változás Az emberiség jövendője szempontjából rendkívül jelentős kérdésnek adott hangot a konferencia során Hermann Flohn professzor, a Bonni Egyetem Meteorológiai Intézetének képviseletében. A Föld vízháztartása címen megtartott előadásában a többi között ezeket mondotta: a lakosság számának exponenciális növekedése és az iparosodás a globális vízháztartásban egyre számottevőbb eltolódásokhoz vezet. A Német Szövetségi Köztársaságban például a vízkészlet felhasználása ma már a lefolyó víz mennyiségének csaknem 30 százaléka körül van. A vízháztartásba való e súlyos beavatkozásnak azonban mindaddig nincs különösebb jelentősége, amíg a felhasznált víz mennyiségét tisztítva visszavezetik a befogadókba. A mesterséges öntözés és a hűtőtornyok stb. alkalmazása során a víz gőz-változatában kerül vissza a légkörbe és ezzel a hidrociklusban már fáziseltolódás következik be. Az emberi társadalom vízszükséglete azonban ugyanolyan exponenciális jelleggel növekszik, mint az energiafogyasztás. Ezért különleges kérdés a mesterséges öntözés, a tárolótavak építése, amelyek a Föld felületén a természetes párolgás mértékét már eddig is 3 százalékkal növelték. Az ezredforduló kezdetéig ez az arány akár 8—10 százalékig is változhat. Ezen felül azonban az iparosodás folytán a nem mezőgazdasági célú vízfogyasztás üteme is kivételes gyorsasággal erősödik. A párolgás növekedése Mindenképpen lényegesen nagyobb súllyal esnek a latba a regionális változások. Flohn professzor szerint például a Ruhr-vidéken az évenkénti ipari eredetű párolgási veszteség már napjainkban is eléri az évi 630 millió köbmétert. A Szahara oázisainak vízfogyasztása például Dél-Tunéziában becslés szerint legalább 50 százalékkal növekedett. E mennyiség — azonos csapadékmennyiséget feltételezve — a jégkorszakból visszamaradt fosszilis talajok víztartalékából származik, amely napjainkban már nem újul meg és szintje visszavonhatatlanul, állandóan süllyed. Miután az arid és félarid térségek nagy hányadát (az élelmiszertermelés volumenének növelésére) mind nagyobb mértékben művelésbe kívánják vonni, felvetődik a ma még nem teljesen megoldott kérdés: a tengervíz sótlanításának roppant jelentőségű feladata. (Természetes, hogy a tengervíz tömegarányú édesítése egymagában is további roppant energiamennyiség felhasználásával jár együtt, ami mind környezetvédelmi, mind anyagi szempontból nem csekély gondja lesz a következő évtizedek politikai vezetésének). A párolgási hányad növekedése szorosan összefügg a lefolyó vízmennyiség csökkenésével és erősen zavarhatja a természet hidrológiai egyensúlyának alakulását. Már most is számolhatunk azzal, hogy a nagyvárosok és az ipari központok térségében az évi csapadék mennyisége erősen növekszik. így Hamburgban például máris feljegyezték, hogy a zivatarok valószínűsége 25 százalékkal, a városközpontban pedig 30—35 százalékkal növekedett. Ilyen jelek hazai klímánkon is észlelhetők. Nincs hivatalos adatunk, de a falusi lakosság megfigyelése szerint az „aszfalt” általában több esőt és havat kap, mint a művelés alatti mezőgazdasági területek egy-egy zónája. És ebben Magyarországon is a nagyvárosokban, valamint az ipari gócokban elpárologtatott vízgőz mennyiségének kell hatékony szerepet tulajdonítanunk. Hasonló megfigyeléseket jelentenek az Amerikai Egyesült Államokból is. A Bonni Egyetem Meteorológiai Intézetének radarstatisztikai adatai arról, hogy a Ruhr-vidéken a zivatarok gyakorisága 20 százalékkal magasabb, mint például a határos kölni körzetben. Hogy azután e megállapítások alapja valóban a speciális aerozol részecskék hatása, amelyek a csapadékfolyamatot a felhőzetben meggyorsítják vagy további hő, és vízgőz pótlólagos bekerüléséről van szó, az tapasztalati módszerekkel ez ideig nem volt eldönthető. Flohn professzor feltevése szerint a második folyamat lényegesen hatékonyabb, mert ennek során kövér cseppes eső képződik, az aerosol pedig túlnyomórészt lassú, szitáló esőt provokál, amelynek mennyisége azonban általában nem számottevő. Növekszik az édesvíz-szükséglet Hogy a civilizáció fejlődésének hatására a felhőzet beoltására adott térségben nagyobb vízpáramennyiség hull le csapadék formájában és hogy ez hiány zik-e ott, ahol a csapadék természetes folyamatok révén hull a Föld felszínére, szintén tisztázatlan kérdés. A csapadék tömege a párolgás teljes tömege által nagy területre meg van határozva: ha a párolgás mennyiségileg növekszik, több a csapadék. Ha az évi vízszükséglet közepes és a növekedés rátáját 2 százaléknak vesszük, ez együttesen évente 2 százalék lakosság-növekedésnek felel, meg, az édesvízszükséglet növekedése pedig 4 százaléknak. Harminc esztendőn belül a párolgás ember okozta hányada a természetes párolgás 10 százalékára növekedhet (a teljes párolgás 88 százaléka az óceánokból származik). A távlati globális vízháztartás alakulása szempontjából e szám már semmiképpen sem maradhat közömbös számunkra, mert ettől a szárazföld fölött a hidrológiai ciklus meggyorsulása várható. Miután a csapadék zöme az óceánok párolgásából származik és lassabban növekszik, mint a vízszükséglet, az utóbbinak a növekedése a lefolyó vízmennyiség számlájára megy. Ennek viszont a vizek szennyeződésére és a szennyvíz eltávolítására van jelentős hatása. Éghajlati következmények Arra a kérdésre, hogy nagy térségben az emberi beavatkozásnak milyen hatása lehet a Föld vízháztartásának alakulására és a klíma megváltoztatására, hivatkozott referátumában Flohn professzor nem tért ki. Miután azonban az antropogén beavatkozások túlnyomórészt felmelegedést okoznak, újabb jégkorszak kialakulására igen kevés a valószínűség, hacsak egész kivétele-75
