Vízgazdálkodás, 1973 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1973-04-01 / 2. szám

Délszaki növények egy algíri kertben

ügyi szervezetéről, az algériai nép jelentős vízügyi alkotásairól, építő munkája eredményeiről és tájékozódjon az Algériában dolgozó magyar vízügyi szakemberek munkájáról is.

Algéria hatalmas kiterjedésű ország. Területe 2 381 700 km2, mintegy 23-szorosa Magyarországnak. A sűrűn lakott északi partvidéken és az ezt délről határoló Atlasz hegységben a legfejlettebb a gazdasági élet. Az országnyi méretű két déli megye, a Saoura- és az Oasis megye eléri Magyarország területének 8-, ill. 13-szorosát, ugyanakkor azonban a hatalmas kő- és homoksivatagokkal borított területen a lakosság rendkívül gyér, Saoura megyében például Algéria összes, mintegy 14 millió lakosából mindössze 250 000 ember él. Ezt a hatalmas és változatos területet alkalmunk volt, hacsak futólag is, utunk során megismerni, és tapasztalni, hogy a vízgazdálkodás az ország életében, új társadalmi, termelési szerkezetének kialakításában, a mezőgazdaság, az ipar, valamint a városok fejlesztésében milyen kiemelkedő szerephez jut.

Előbb a sűrűn lakott, nagy városokkal szegélyezett és az algériai nép felszabadulását követően iparosodó partvidéket látogattuk meg Algírból Oranba menve át. Az útnak ezen a szakaszán,

éppen a városi és ipari fejlődésnek megfelelően, elsősorban az algériai vízügyi szolgálatnak a lakosság és az ipar vízellátásával kapcsolatos teendőivel, vízművekkel, víztisztító berendezésekkel ismerkedtünk meg. Ezt követően az Atlasz hegyvidéket átrepülve délnek haladtunk a marokkói határ közelében levő Bécharig. A repülőgépről világosan kirajzolódtak az Atlasz láncai közötti fennsíkon a sós puszták és tavak. Láttuk, amint az erdővel borított hegyek zónáját fokozatosan kopár gerincek, majd a kősivatag váltja fel.

Béchar már a Szahara északi peremén kopár, sivatagi tájon fekszik. Csak ott alakulhat ki élet ezen a területen, ahol a víz jelenléte, annak szinte kimért, gondosan adagolt cseppjei lehetővé teszik a datolya-pálmák megmaradását és azok árnyékában az életet adó oázisok kialakulását. Ezen a vidéken természetesen mindennél nagyobb kincs a víz, amelynek birtokában, gondos öntözéssel a mindmáig terméketlen homok is termőfölddé varázsolható. Természetes tehát, hogy itt a vízgazdálkodás legnagyobb erőfeszítése az esős évszak vizének tározókkal történő visszatartása és az öntözéses mezőgazdaság megteremtése. Csodálattal néztük a természet furcsa képződményeit, amint például egy völgy mentén élesen vált át a kősivatag homoksivataggá. A völgy jobb partja tükörsima, kopár sziklafelület, a bal part hegynyi magasságú narancssárga-rózsaszín homokdűne. A két élettelen táj között húzódik meg a völgy mélyén, ott ahol a víz ezt lehetővé teszi, az oázis. A Szaharából, azt repülőgépen keresztül szelve nyugatkeleti irányban, az utunk Ghardiából gépkocsin folytatódott az Atlaszon keresztül Algírba.

A külföldi országot járó vízügyi szakembert azonban nemcsak a táj szépsége gyönyörködteti, nemcsak az ország gazdag történelmi múltja, kulturális hagyományai felől érdeklődik, hanem elsősorban vízrajzának, vízügyi alkotásainak megismerésére törekszik.

A hatalmas terület természetföldrajzilag nem egységes. Az Atlasz északi lejtője a mediterrán klímazónába esik és így közepes évi csapadéka 600—800 mm. Időjárása szeszélyes, hirtelen heves záporok és ennek nyomán a viszonylag keskeny parti sávra a hegyvidékről lerohanó folyókon rövid ideig tartó, de nagy vízhozamú árvizek veszélyeztetik a parti tájakat. Az Atlasz hegyláncai közötti magas fennsíkról, valamint a sivatag területéről a vizek nem futnak le a tenger felé. Minden eső, ami a vízgyűjtőn lehullik, annak mélyedéseiben gyülekezik össze és onnan nagy része elpárolog. A párogás már az északi területrészen is megközelíti az évi 1500 mm-t, a sivatagban pe-42