Vízgazdálkodás, 1972 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1972-02-01 / 1. szám
E táblázat drámai erővel igazolja a tudomány és a sajtó által mind sűrűbben hangoztatott tényt: a világ mai 3,6 milliárd főnyi népessége az óceánok vízvagyonán kívül — jóformán a Földnek már teljes vízkészletét feléli. Egész frappánsan mutatja a táblázat továbbá, hogy az emberiség édesvízvagyona milyen csekély és civilizált fokon az egyes országok édesvízellátásának biztonsága már manapság is borotvaélen táncol. Földgolyónk vízvagyonának mindössze 6,07 százaléka édesvíz. Számottevő és viszonylag könnyen hozzáférhető, vízgazdálkodásra is szabályozható módon hasznosítható a felszín alatti és felszín közeli vízvagyon egész drámai módon csekély (0,016 plusz 0,0001 százalék) az öt kontinensen a tavak és folyók víztartaléka. A glecscserek vízhozamát műszaki beavatkozással ez ideig nem hasznosítja az emberiség (egyébként is csak magashegyi tájakon adódik számottevő gleccsertömeg), a talaj és a légköri nedvesség hasznosítása — a mennyiség csekély voltáról nem is szólva — szintén nem rendszeres emberi beavatkozás tárgya. Édesvízkészletünk tehát viszonylag rendkívül csekély, amellyel — igen okszerű gazdálkodással — ma még elejét vehetjük a súlyosabb zavaroknak. A víztisztító művek, a szennyvíztisztítás, a felszíni vizek jó technológiai megoldásai, az ipari víz ismételt hasznosítása stb. mind hozzájárulhatnak a Föld víztartalékának ésszerű hasznosításához, a készlet megóvásához, nagy tárolók építésével a kontinenseken át a tengerekbe rohanás késleltetéséhez. Ez azonban a biológiai robbanás hatásaihoz képest nem hozhat tartós sikert. Ismeretes, hogy még a civilizált országok népeinek fejenkénti vízfogyasztásában is igen élesek a különbségek. Vannak Európában országok, ahol a nagyvárosokban a fejenkénti és napi vízfogyasztás már 400—700, sőt 1000 liter. A kisebb városokban ugyanez 50—100—200 liter körül változik. A falvak fejenkénti fogyasztása pedig még az utóbbi két évtizedben megépült regionális vízművek, törpevízművek részesedése ellenére sem haladja meg a fejenkénti 30—50 liternyi átlagot. Minthogy nálunk az ipar, a fürdőszoba-kultúra, a mezőgazdaság vízfogyasztása még jelentősen alatta van a nagy ipari országok színvonalának, a vízgazdálkodás mai módszereivel az ezredfordulóra a népesség lényeges szaporodása nélkül is vízellátási zavarok adódhatnak. Hazánk vízellátása tehát — különösen az északi országrészben — máris borotvaélen táncol és demográfiai robbanás nélkül a szennyeződési folyamat további elharapózása, a vízfogyasztás minden különösebb emelkedése nélkül is — például egy-egy aszályos esztendőben — a Duna és néhány nagyobb folyónk csökkenő vízhozama folytán — is vízmizéria léphet fel. Hazánk egyetlen számottevő víztartaléka a Duna. De már egyetlen aszályos nyár is elegendő ahhoz, hogy a folyam alacsony vízállása miatt Budapest vízellátásában kisebb-nagyobb fennakadás keletkezzék, nem szólva arról, hogy az alacsony dunai vízállást mind az ipar, mind a mezőgazdaság megkoplalhatja. A hazai vízvagyon tagoltságára mi sem jellemzőbb, minthogy idővel a Tisza vízpótlására is a Dunát kell „befognunk”. Ha pedig már a következő tíz-tizenöt esztendő szükségletét helyesen mérjük fel, a Duna—Tisza-csatorna megépítését is célszerű fontolóra vennünk, sőt mielőbb megkezdenünk. Országunk felszíni víztartalékának 96 százaléka a szomszédos országok területén képződik. Az ország földjére érkező folyóvíz — a Dunát is beleértve — egyre nagyobb szennytömeget hordoz és hozamuk — a Dunát kivéve — nagyon ingadozó. Ez indokolja a Tisza további lépcsőzését. A harmadik lépcső megépítése után azonban a Tiszát már a Dunából kell táplálnunk, mert nyári kisvízállás idején a Tisza a negyedik lépcsőhöz már nem szállít elegendő vízmennyiséget. Az 1971. évi tartós szárazság végül már arra is figyelmeztet, hogy a Duna szennyterhének további növekedése vízszegény esztendőkben a főváros ivóvízellátásában is igen súlyos gondokat okozhat. Hasonló viszonyok azonban nemcsak Magyarországra jellemzőek. A vízszükséglet és a szennyeződés nagyságrendjének összefüggéseiben ugyanez a helyzet például Svájcban, mindkét Németországban, sőt a vízrajzilag egész kivételesen jól tagolt és viszonylag ma még nem túlzott szenny terheléssel küzdő Szovjetunióban is, mert a vízellátás kérdéseinek megoldásában mind nagyobb fejtörést okoz az iparosodás forradalmi ritmusának állandó gyorsulása. Nagyban hozzájárul a fejlett országok vízgazdálkodásának nehézségeihez, hogy a fejlődő országok többek között élelmiszer, gyógyszer, vegyianyag, kohászati termékek és számos más anyaggal való ellátása is a fejlett civilizációk vízvagyonát terheli, amelynek vízszükséglete és a többlettermék megtermelésének szennyező hatása is ezekre az országokra nehezedik. A szennyterhelés és töménységének növekedése pedig a demográfiai robbanás tényével is szoros összefüggésben van. Logikus ez: minél nagyobb a fogyasztás, a lakosság száma, annál nagyobb az áruszükséglet, amelynek termeléséhez mind több vizet használnak fel, és minél nagyobb a termelés volumene, annál nagyobb a víz szennyeződése. Merőben közömbös például, hogy a növekvő élelmiszerszükségletet a szennyhatás szempontjából a fajlagos terméshozam javításával, vagy a termőföldterület növekedésével érik el. Amilyen mértékben a terméshozamot növelni kívánják, annyival több műtrágyát, egyéb vegyi anyagot kell a talajba juttatni és ez kimosódás útján mind nagyobb tömegben kerül vissza a befogadó felszíni, sőt a föld alatti vizekbe. Minél nagyobb a vízfelhasználás, annál jobban elnyúlik az utánpótlás, a kicserélődés időtartama is, ez pedig a megújulási ciklus egész időszakában alacsonyabb vízállás előidézője lehet. Minél több ember él tehát a Földön, annál nagyobb mértékben növekszik a szennyterhelés tömege és töménysége, annál költségesebb, bonyolultabb 'a felszíni víz tisztítási eljárása és annál töményebben szennyezett víz kerül vissza a tengerekbe. Minél több ember él magas életszinten, annál nagyobb mértékben növekszik az ásványolaj-szállítás s ezzel a tengerek nagymérvű elszennyeződésének veszélye. Minél több egyéb árut szállítanak tengeri utakon, annál nagyobb a hajóforgalom és ezzel állandóan súlyosbodik az olaj és egyéb szenynyeződés veszélye. Függetlenül attól, hogy a tenger vize az olaj és egyéb árufajták szállítása nyomán egyre súlyosabban elszenynyeződik és mint biotop is elveszti korábbi értékét. Ivóvíz céljára egyre alkalmatlanabbá válik és a sótalanító eljárás költségén kívül a tisztítás egyéb terhei is jelentősen megnőnek — ha ugyan a súlyos olajszennyeződés miatt a tisztított tengervíz egyáltalán ihatóvá tehető majd. Mindez roppant veszélyekkel jár, amelyet a tengervízvágyon kicserélődési idejének adatai is igen meggyőzően világítanak meg. A hidroszféi'a része A kicserélődési idő években Óceánok Felszín alatti víz Felszín közeli víz Gleccserek Talaj nedvesség Tavak Folyók Légköri nedvesség 3 000 5 000 300 12 000 0,9 10,00 0,033 0,027 Igaz, hogy a talajvíz, a folyók vízhozama elég gyorsan cserélődik. Tíz év alatt a tavak vízvagyona is megújul. A demográfiai robbanás és az ezt követő fogyasztás növekedése nyomán — ami a fejlődő országok mai abszolút csekély fejenkénti vízfogyasztását alapul véve is — igen gyors növekedésnek indul, már csak a tenger lehet szilárd bázisa az emberiség vízellátásának. A tenger további súlyos elszennyeződése nyomán azonban megszűnik az élet forrása lenni. Állatvilága, növényvilága egyaránt kipusztulhat és az emberiség vízszükségletének kielégítésére is alkalmatlanná válhat. Elsősorban tehát a baj okát kell megszüntetnünk, mert ha csak az okozatok gyógyítását vesszük célba, a gyó-40
