Vízgazdálkodás, 1972 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1972-02-01 / 1. szám

gyítás terhei növekszenek ugyan, anélkül azonban, hogy a következmények további elharapózásának gyökeresen elejét vettük volna. A bajok forrásának megszüntetése nélkül a káros következmények mindig nagyobb mértékben burjánzanak el, mint ahogy reparálhatók. Ez az eljárás tehát végső soron nem más, mint a lyukas hordó töltögetése.

Hogyan gazdálkodunk az oxigénvagyonnal?

Európa nyugati fele már napjainkban is jóval több oxigént fogyaszt, mint a környezet növényvilágának „termelése”. Így például a Német Szövetségi Köztársaság évente háromszor annyi, a Közös Piac többi tagállama két és félszer, az Amerikai Egyesült Államok pedig kétszer annyi oxigént fogyasztanak, mint amennyit az ország felületét takaró növényzet „termel”. E mértéktelen oxigénfogyasztással a műanyagipar kibontakozása nyomán az utóbbi 25 év során a fejlett országok sora a kevésbé fejlett világ oxigénfogyasztó parazitájává lett. A műrosttermelést okkal valami oxigénlaló szörnyeteghez kell hasonlítanunk. Minden négyzetméter plasztik csomagolóanyag termelése bizonyos mértékben közelebb visz az oxigénvagyon feléléséhez. (Amíg ugyanis ruházatunk állati és növényi anyagokra épült, addig az oxigénvagyon egyensúlya is zavartalan volt.)

Nem kétséges, a műrost zseniális találmány, de tömeges gyártása igen súlyos ártalmakat zúdíthat az emberiségre. A városokban, ipari üzemek körzetében élő ember egészségét nemcsak a por, a gázhulladék, a vegyi és biológiai ártalmak és a szennyezett víz veszélyezteti. Helyenként máris súlyos az oxigénhiány, amelynek nyomán az emberek nagy hányada az úgynevezett hegyi betegség tüneteit szenvedi. Az ilyen oxigénhiányra úgy reagálnak, mintha a tengerszint fölötti 5000 méter magas régióba kerültek volna. Ehhez járul még a levegő szennyezettsége, amelynek töménysége a civilizáció fejlődésével párhuzamosan tovább fokozódik. Miután pedig a természetben szabad oxigéntartalék sehol sincs — mert teljes mértékben a növényzet naponta termelte oxigénmennyiségre vagyunk utalva — minden tékozló gesztió az emberi társadalomra üthet vissza.

A megfontolás nélküli erdőirtás, a zöld területek, szántóföldek ipari létesítmények, utak, lakótelepek építésére való tékozló felhasználása a termelés, a jólét bizonyos jellegű emelését szolgálja, ugyanakkor azonban általában kétélű fegyver, amely egész nagy távlatban vizsgálva az ember-, állat- és növényvilágra igen súlyos ártalmak erejével üt vissza.

Az oxigénszűke az élelmiszertermelésre is károsan hat. A nyakló nélkül e világra szabaduló embermilliárdok idővel nemcsak a víz, a kenyér, de az oxigénszűkét is szükségszerűen megszenvedik. Miután pedig az elmaradott, felelőtlen emberek százmillióitól az értelem eszközeivel saját jól felfogott érdekükben is teljesen kilátástalanul kívánunk önmegtartóztatást de legalább több felelősséget, olyan törvényhozási, igazgatási rendszabályokhoz, sőt a karitász gyakorlásában is olyan módszerekhez kell folyamodnunk, amelyek nem a babonák és kultikus gyakorlat, nem a felelőtlen magatartás, a túlszaporodás vitorláit duzzasztják, hanem — ha végső soron bizonyos oktroj jelleggel is — de feltétlenül a születésszabályozás, a túlszaporodás megelőzése irányában hatnak.

Európában már minden négyzetméternyi növénytelepítésre alkalmas területnek betervezett rendeltetése van. Az oxigénhiány mélyülő kátyújából ugyanis csak a növénytelepítés szorgalmazása, támogatása segítheti ki az erősen iparosodott országokat.

Európa és más földrészek civilizált népei már legalább félszázad óta felelősségtudatból, a megszületendő gyermek érdekében egészen spontán alkalmazzák a születésszabályozás ésszerű eszközeit. A civilizált emberiség e magatartásába — ha nem is intézményesen, de — gyakorlatilag már az egyház is belenyugodott. Márpedig, ha ez így van, az elmaradott földrészek lakosságát is saját babonáik és kultikus hiedelmeik ellenére kell „boldogítanunk”.

Kemény szavak ezek. Elképzelhető, hogy kimondásuk a mai világpolitikai rivalizálás koncertjében talán élesen cseng ki a napi politika zümmögő kórusából. Szembe kell néznünk azonban a ténnyel: ha a fejlődő világban élelmiszeradományok, technikai segítség, gyógyszerküldemények végtelen tömegével megkorrigáljuk e népek életében a természet könyörtelen szelekciós hatását és ezzel biológiai mérlegük példátlan mértékben aktivizálódik, akkor azokat a módszereket is meg kell találnunk, hogy a siettetett fejlődés e reciprok hatását az összemberiség jövője szempontjából is kellő időben szabályozzuk. Ha a civilizált emberiség a karitász, a fejlődő világban csecsemők százmillióinak életét menti meg a természet vad törvényeinek könyörtelen érvényesül jsétől, az adományozó földrészek országai okkal és joggal követelnek annyi „ellenszolgáltatást”, hogy a megsegített népek legalább a születések számának korlátozásával könnyítsék a segítésre szüntelenül kész országok helyzetét. Ezzel végül a saját helyzetüket is javítják.

Környezetvédelem és energiatermelés

E kérdés csak oly módon ítélhető meg a maga reális valóságában, ha a napjainkban fogyasztott oxigén mennyiségét az atmoszféra oxigénkészletének egészével hasonlítjuk össze. A civilizált világ teljes energiafogyasztása — technikai célra — (tüzelőben, hajtóanyagban, villamosenergiában) 1968-ban kereken 4,5 milliárd ásványolajegységnek felelt meg. (1 ásványolaj egység 10 millió kilogrammkalóriával egyenlő). A fogyasztás kereken 92 százaléka ásványi eredetű anyag (ásványolaj, ásványolajtermék, szén vagy földgáz). Ekkora tömegű energiahordozó elégetéséhez kereken 14 milliárd tonna oxigén szükséges. Az atmoszféra oxigénvagyona azonban 1,2 X 1015 tonna, tehát 85 000-szer nagyobb, mint a világ ásványi eredetű tüzelőanyagot felhasználó valamennyi technikai berendezés teljes fogyasztása. Ameddig tehát — hála a fejlődő világ csekély oxigénfogyasztásának — e készletnek 10 százaléka is elegendő az energiaszükséglet fedezésére, azaz, amíg az atmoszféra oxigéntartaléka 21 százalékról legfeljebb 19 százalékra csökken, a mai fogyasztási adatok alapulvételével e készlet beláthatatlanul hosszú időre Ígérkezik elegendőnek. A készlet ilyen ütemű csökkenése egyelőre emberállat számára semmi veszélyt nem hordoz. (Szemléletesen mutatja e nagyságrendeket, hogy például a 400 méter tengerszint fölött elterülő zürichi tó szintjétől, az 1250 méter magasan fekvő Kloster-ba utazás során az oxigén nyomáscsökkenésének mindössze 10 százalékával kell számolnunk. Ez viszont olyan csekély, hogy az élővilág szempontjából hatását nem kell mérlegelnünk.)

Feltétlen figyelemre érdemes, hogy az energiafogyasztás világszerte igen meredeken emelkedik. Bizonyított tény, hogy az oxigénfogyasztás a jövőben szintén erősen növekszik. Az oxigéntartalék viszont ennek ellenére is hosszabb időre elegendő, mint a tüzelőanyagkészlet. Számolnunk kell ezzel szemben azzal, hogy az ásványi eredetű energiahordozók gazdaságosan kihasználható mennyisége csökken, miközben, sajnos, a természeti környezet katasztrofális mértékben elszennyeződik.

Egyre nagyobb nyomatékkai vetődik fel a Föld eltartó képességének kérdése. Ma már azonban nem R. Malthus aggályai — a kenyér, az élelmiszerkérdés — szemszögéből, hanem sokkal inkább a víz, a levegő helyzetének, a szennyeződés, a hulladékáradat, az üzemi és városi zaj veszélyének, valamint a demográfiai robbanás nézőpontjából kell vizsgálnunk a helyzetet. Az élvezhető ivóvizet és számos esetben az ipari vizet már manapság is sok helyütt 150—250, 400—500, sőt 1000 km távolságról kell a fogyasztóhelyre vezetni. Elképzelhető, hogy a biológiai robbanást követően az ivó- és ipari vizet is transzkontinentális vezetéken kell majd a vízczegény országokba szállítani. A víztisztító és szállító berendezések, a csatornázási és egyéb költségek az áru termelési egész mai költségrendszerét forradalmi módon megváltoztathatják. Ahol pedig a szaporaság nagy, ott drágul a telek, ahol a telek értéke emelkedik, meggyorsul az urbanizálódás folyamata, és a tömör lakótelepülés nem létezhet e költségeket hordozó berendezések nélkül.

A fejlett országok példáiból már ez ideig is okulhattunk: könnyebb a súlyos válságokat megelőznünk, mint a következmények elharapózása után a katasztrófát megszüntetnünk.

Vincze Oszkár