Vízgazdálkodás, 1972 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1972-08-01 / 4. szám

Kétségtelenül szerepe volt az eredményes vé­dekezésben annak is, hogy a békés országépítés esztendeiben megszilárdult a bizalom a veze­tőink és népünk között. A védekezésben részt ve­vők épp úgy, mint a veszélyeztetett területek la­kói szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a kiadott intézkedések jók, helyesek, átgondoltak, nem bírálgatással töltötték az időt, hanem a vég­rehajtásra fordították a figyelmet, s a sikeres vé­dekezés láttán a bizalom csak fokozódott. A veszély elmúlt, a károkat helyreállítottuk, és a drámai idők tanulságát is igyekeztünk levon­ni. Ez utóbbit illetően azonban úgy tűnik, még mindig vannak adósságaink. Az árvízvédelem hősies korszakának nem min­den nagyszerű erényét sikerült maradéktalanul megőrizni és átvinni a békés termelés időszaká­ba. Nagyon egyet kell értenünk Csurka István íróval, aki ,,A győzelmes 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulsága” című cikkében felsorolt né­hány olyan, az árvízvédelemnél jóval kisebb fel­adatot, amelyet évek óta nem sikerült megnyug­tatóan rendezni. így például említi a rossz szagot terjesztő üzemek kitelepítését a városból, a jó ke­nyér ügyét, a hóeltakarítást. Okosan megjegyzi: „A vereségekből való tanulságlevonásban nagy gyakorlatunk van nekünk, magyaroknak. Pró­báljunk meg egyszer tanulságokat levonni ritka győzelmeink egyikéből is.” Való igaz, nagyon jó lenne, ha az építés békés időszakában is megtanulnánk úgy szervezni, úgy dönteni, úgy intézkedni és felelősséget úgy vál­lalni, a köz ügyét úgy szolgálni, a személyes fel­adatot olyan komolyan venni, mint azt az árvíz idején tettük. És ez nem is egy megvalósíthatatlan igény; nem megoldhatatlan feladat. Csupán el kell szánni rá magunkat. A másik nagy kérdés, amelyet fel kell önma­gunknak tenni: hol vannak most az árvízvéde­lem hősei? Hol vannak, mit csinálnak most? Va­jon azok az állampolgári erények, azok a kiváló emberi tulajdonságok, amelyekről a veszély óráiban százezrek tettek ta­nulságot, megmutatkoznak-e ugyan­így mindennapos munkájukban? Va­jon ugyanúgy törődnek-e a közösség gondjaival, ugyanúgy hajlandók-e, ha kell az áldozatvállalásra? Tudjuk, az árvíz, majd az újjáépí­tés időszaka rendkívüli időszak volt, amely rendkívüli tetteket követelt. Olyan hőfokon nem lehet izzani egy életen át. Ám a szinte végkimerülé­sig való munka, a minden vállalása, illetve a bezárkózás, a közgondoktól való elfordulás között még sok foko­zat van. Mi azt akarjuk, hogy társa­dalmunk minden tagja boldogan és kiegyensúlyozottan éljen. Azt akar­juk, hogy mindenki élhessen az Al­kotmányban biztosított művelődési és pihenési lehetőségekkel. Ám a feltételeket a jobb, a kultu­rált élethez, nekünk, magunknak kell megteremteni. Az igényes ember számára az ennek érdekében végzett munka tu­lajdonképpen már nemcsak előkészítése, de része is a szabad idő jó, kellemes, hasznos eltöltésének. Meggyőződésem, hogy nemcsak a félrevert ha­rangok kongása, nemcsak a végveszély kiáltása mozgósíthatja a lakosságot. Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy a békés napokon csendes szóval is lehet tettre indítani a jóérzésű embe­reket. A tanyai gyerekek kollégiumainak építése, a tanyai iskolák villamosítása, televízióval való ellátása például százkilométerekkel távolabb élő emberek számára is fontos, személyes üggyé vált. A népfrontmozgalom — amint azt a Hazafias Népfront V. kongresszusa is megerősítette — egész tevékenységével azt bizonyítja, hogy lehet építeni az emberek önként vállalt részvételére, nincs olyan jól átgondolt, helyes időben kitűzött cél, amelynek megvalósításához ne lehetne szí­­vel-lélekkel segítő, hű munkatársakat találni. Ezekre a legjobb indulatokra építve sokat te­szünk és sok helyen, de talán még mindig nem annyit, amennyit tehetnénk. Szemérmesek va­gyunk, s nem hiszünk eléggé abban, hogy a szebbre, jobbra való törekvés, az alkotásvágy erőteljesen él az emberek lelkében. Tudatosítanunk kell, hogy a szocializmus teljes felépítése, országunk fejlesztése épp olyan nagy és szent ügy, mint az elemi csapások okozta ká­rok elhárítása. Csak azt védhetjük, amink van, de tegyünk azért, hogy a jövőben több legyen. Aki az országépítés közben nemtörődömséggel, lustasággal veszélyezteti a közös munka sikerét, vagy harácsol, jellegében ahhoz hasonló bűnt kö­vet el, mint aki a gátakon árulja el társait. Le­gyünk igényesek önmagunkkal szemben, hiszen ehhez megvan a módunk és jogunk. Legyünk ön­érzetesebbek és azokat a magas erkölcsi normá­kat, amelyeket ismerünk és magunkénak val­lunk, érvényesítsük mindig és mindenhol az ed­diginél sokkal következetesebben. Bízzunk sokkal inkább önmagunkban és egy-Az emlékmű leleplezése 129

Next

/
Thumbnails
Contents