Vízgazdálkodás, 1971 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1971-02-01 / 1. szám
mérnöki kar egyik büszkesége lehet. Az átvágásokkal erősen megrövidített meder és a szabályosan kialakított hullámtér az árvizek optimális — lehető leggyorsabb — levonulását biztosítja. A természeti adottságokat lényegében megváltoztatni persze nem lehetett, ezért a rendkívül nagy esésű felső szakaszokról lezúduló árhullámok csúcsának mérséklése érdekében itt a jövőben is szükség lesz „vésztárolók” kialakítására. * * * A Tisza és mellékfolyóinak 1913. évi árvize szintén sok vonatkozásban hasonlít az idei árvízhez. Ezt az árvizet is az előző időszak — jelen esetben az előző év második felének — rendkívüli csapadéka „alapozta meg”. Az árvíz levonulása magán a Tiszán nem volt különösebben veszélyes, mert a mellékfolyók árhullámai nem találkoztak. Annál nagyobb elöntéseket okoztak azonban az egyes mellékfolyók, különösen a Szamos és még inkább a Maros árvizei. Az utóbbi tetőzése minden korábbi maximumot meghaladott. A Szamos és a Maros árvizeinek döntő szerepe miatt a Tiszán ebben az évben is két árhullám alakult ki, melyek azonban a leérkezési idő különbözősége miatt szerencsére az Alsó-Tiszán sem találkoztak. A tetőző jirhullám gyors kifejlődése ellenére (Vásárosnaménytól Törökbecséig ismét hat nap alatt ért le az árhullám) továbbra is szembeszökő az alsó szakasz lefolyási viszonyainak nem kielégítő fejlődése: a tetőzés Tiszaug és Törökbecse között csaknem mindenütt ugyanazon a napon következett be. Vagyis az árhullám hosszú szakaszon feltorlódott, tehát az árvizek levonulásának továbbra is állandó akadályát képezte Szolnok és Törökbecse között — elsősorban a szegedi szorulatnál és környékén — a szűk hullámtér, a kedvezőtlenül kialakított árvízi meder. (Az árvíz szegedi tetőzését — miként az idén is — a Maros árhulláma okozta, amely néhány nappal megelőzte a felső-tiszai árhullám leérkezését.) Az 1919. évi májusi árvizet a hóolvadással egyidőben megindult esőzések okozták. A telt mederre érkező, ismétlődő árhullámok kialakításában a Felső-Tisza, a Szamos, a Bodrog, majd a Körösök egyaránt részt vettek. A Tiszafüred alatti szakaszon és a Hármas-Körösön az 1919. évi tetőzés (miként Tiszafüred felett az 1888. évi) a védművek magasságát illetően egészen napjainkig mértékadó. A rendkívüli árvíz elleni védekezés — a Vörös Hadsereg, a tanácsok és a lakosság közös erőfeszítéseinek eredményeképpen — a román intervenció okozta háborús állapotok ellenére is eredményes volt. Csak néhány kisebb gátszakadás és jelentéktelen méretű árvízi elöntés fordult elő. Az 1932. évi tavaszi árvizet az 1919. évihez hasonló meteorológiai tényezők váltották ki, s az a korábbihoz hasonlóan és csaknem azonos szinten vonult le, kivéve az alsó szakaszt, amelynek tetőzése a Maros rendkívüli árhulláma miatt magasabban és hamarabb következett be. A korábbinál nagyobb vízhozamokat szállító árvíz — a Tisza-szabályozás eredményeként tapasztalható mederfejlődés, erősödő mederbeágyazódás hatására — mint 1913 óta már két ízben, lényegében zavartalanul, a védművek között, vagyis a hullámtéren és nagyobb károk nélkül folyt le. A nagyobb tiszai árvizek ismertetett sorát áttekintve különösen szembetűnő, hogy az árvízszintek emelkedése egyre inkább az alsóbb szakaszokra korlátozódik: Tokaj és Tiszafüred között az 1888-as, Tiszafüred alatt az 1919-es, lejjebb, Csongrád és Szeged között pedig az 1932-es tetőzések jelentik, illetve jelentették a maximumot, s a Tisza idei, 1970-es árvize is az utóbbi szakaszon javított rekordot. Ez pedig ismételten igazolja Kvassay Jenőnek (majd Erdős Ferencnek) az alsó-tiszai árvizek megtorlódásáról s a szegedi és Szeged környéki szorulatok visszaduzzasztó hatásáról szóló egykor sokat vitatott, később azonban feledésbe merült véleményét és hangsúlyozottan utal az árvízi mederszabályozás további feladataira (hullámtér-rendezés, mederszabályozás, medermélyítés, a töltésvonalozás helyesbítése stb.). Az 1940. évi országos árvíz a Tisza völgyében elsősorban a mellékfolyók új maximumai miatt vált veszélyessé. A Tisza árvize a mellékfolyók árhullámainak csaknem egyidejű tetőzése s így viszonylag kedvező, egymást követő leérkezése miatt, valamivel a korábbi maximumok alatt maradt. Leginkább Tiszadob és Szolnok között közelítette azt meg, nem utolsó sorban a borsodi nyílt ártér mentesítésével előállott hullámtércsökkenés, illetve az általa okozott helyi vízszintemelkedés miatt. A Tisza árvédelmi töltései ismét kiállták a próbát; a mellékfolyók, főleg a Zagyva és a Tárná, valamint a Körösöknek az országhatáron túli gátszakadásokból érkező árvizei azonban — egyesülve a belvizekkel — igen súlyos károkat okoztak. Az árvizekkel növelt belvizek maximális vízborítása a Tisza völgyében 380 000 ha volt, — a legnagyobb a 20. század folyamán. Az 1947. évi felső-tiszai árvizet a Felső-Tisza vízgyűjtőjének záporszerű csapadékkal siettetett gyors hóolvadása okozta. A Tiszabecs és Vásárosnamény között kialakult, ismételt gátszakadásokkal kísért árhullám jellegzetes példája az ún. magános, gyorsan ellapuló árhullámok típusának. Csak helyi árvízszint-emelkedést okozott, az alsóbb szakaszokon már a védművek között folyt le. Az árvízszintek ismertetett állandó emelkedésének — és az árhullámok megtorlódásának — magyarázata, korábban (1855—1888, illetve 1845—1895 között) egyértelmű és magától értetődő volt: az árvíztárolásban is nagy szerepet játszó hullámtér fokozatos csökkenése és a meder — ezzel lépést nem tartó! — nem kielégítő fejlődése, valamint az árhullámok levonulásának meggyorsulása, hevesebbé válása a kereken egyharmadával megrövidített Tisza-mederben. Az árvízszint-emelkedéssel növekvő veszély volt az „ára” a Tisza völgyi területek ármentesítésének. Csakhogy a hullámtér 1890-től 1940-ig, mint láttuk, lényegében már nem változott, nem csökkent tovább; a meder pedig az 1900-as évek elejére kialakult, sőt — ha nem is egyenletesen — de azóta is állandóan és fokozatosan mélyült. Mindezek ellenére a rendkívüli árvizek tetőzési szintjei, főleg az alsóbb szakaszokon, 1895-ben, 1919-ben és 1932-ben — majd még inkább legutóbb 1970-ben — ismét jelentősen és fokozatosan emelkedtek. És ez az árvízszint-emelkedés — ha tekintetbe vesszük az időközben előállott 1—2 m-es medermélyülést is — jóval nagyobb, mint amennyit a tetőző magasságok puszta összehasonlítása mutat! Törvényszerűnek látszik tehát az olyan irányú fejlődés, amely szerint a közepes vízhozamok és az ennek megfelelő vízszintek (a közepes árvizek, középvízi és kisvízi szintek) állandó csökkenése ellenére — az árvízi maximumok növekedésével kell számolnunk. E tendencia felismerésének térhódítására jellemző, hogy egyre gyakrabban találkozunk vele a szakirodalomban, s érvényesülését — egyre általánosabban — „a civilizációs fejlődés” szükségszerű velejárójának tekintik. Elsősorban a művelés alá vont területek állandó kiterjesztésére, az erdőirtás fokozódására, a lakott és művelt területek vízlevezetésének meggyorsítására, vagyis a lefolyási tényező növekedésére vezethető viszsza. A Tisza esetében pedig, valószínűleg számolnunk kell a korábbi árterület egytizedére csökkent hullámtér bizonyos fokú feliszapolódásának, feltöltődésének hatásával is, mely egyes helyeken, a szabályozás kezdete óta az 1—2 m-es nagyságrendet is eléri. Az árvízszintek növekedése elleni védekezés természetesen elsősorban a töltések további fejlesztését teszi szükségessé, azonban a Tisza völgyi árvizek történetének tapasztalatai alapján — és a tervező Vásárhelyi Pál és utóda Kvassay Jenő sokszorosan beigazolódott útmutatásainak megfelelően! — a folyószabályozás eszközeinek felhasználását, elsősorban a meder további fejlesztésének, mélyítésének biztosítását is megköveteli. A Tisza völgyi árvizek története — mint az már e rövid áttekintésből is látható — az árvizek lefolyásának és az árvízvédekezés tapasztalatainak feltárásával, rendszeres feldolgozásával, e tapasztalatok értékelésére vonatkozó korábbi kísérletek felhasználásával — különösen ma: az 1970. évi árvíz tanulságainak fényében! — hasznos adalékokat, szempontokat nyújthat ármentesítésünk továbbfejlesztésének, árvízvédelmünk további korszerűsítésének fontos munkájához. P. Károlyi Zsigmond 38
