Vízgazdálkodás, 1971 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1971-02-01 / 1. szám

Adatok a Tisza-völgyi árvizek történetéhez

III. Árvizek az 1879. évi szegedi árvíz óta

Az 1870-es évek derekán egy hosszas, kereken két évtizedig tartó csapadékos-árvizes periódus köszöntött a Tisza völgyére. Alighogy befejeződött az 1879. évi árvíz alkalmával megrongálódott szegedi árvízvédelmi gátak helyreállítása és az újjáépülő város biztonságához nélkülözhetetlen második védelmi vonal, a körgát építése, máris újabb árvizek tették kemény próbára a helyreállított töltéseket. Ezek közül a legsúlyosabb az 1881. évi árvíz volt.

1881-ben ugyanis az 1879. évihez erősen hasonló árvíz alakult ki a Tiszán: az ugyancsak telt mederre futó ismételt felső-tiszai árhullámokat most a Bodrog, a Sajó és a Hernád, majd a Körösök és a Maros árvize is növelte. Bár a mellékfolyók — elsősorban a Körösök és a Berettyó — árvize most 117 000 ha elöntött területen tárolódott (a Szamos árhulláma pedig már korábban lefutott), a levonuló árhullám az Alsó-Tiszán ismét a korábbit meghaladó szinten tetőzött (845 cm), és ismételt gátszakadásokat okozott. A legjobban veszélyeztetett új szegedi védvonalat sikerült ugyan megtartani, de — egyéb helyeken — a Tisza mentén is 56 900 ha került víz alá.

Az 1881. évi árhullám sajátossága az volt, hogy teljes kifejlődése Vásárosnaménytól Törökbecséig igen gyorsan, kilenc nap alatt ment végbe, vagyis 2 1/9-szer hamarabb, mint 1879-ben (19 nap). Közös jellemzője volt viszont mindkét árvíznek, hogy a Közép- és Alsó-Tisza tetőzése Szolnok és Törökbecse között csaknem egyidőben következett be, ami arra utal, hogy a lefolyási viszonyok itt változatlanul kedvezőtlenek maradtak s az árvíz éppúgy megtorlódott, mint korábban.

A következő, 1888. évi rendkívüli árvizet a hegyvidék szokatlanul nagy téli csapadéka: az 1 m-t meghaladó hótakaró gyors olvadása, és az ezt követő tavaszi esőzések okozták. A Felső-Tisza ismétlődő árhullámai a Körösök, a Sajó és a Maros korábbi árhullámai miatt már telt mederre érkeztek. Súlyosbította a helyzetet, hogy ezeknek az árhullámoknak a kialakításában most valamennyi — jobb és bal parti — felső mellékfolyó egyaránt részt vett. így az 1888. évi árvíz a Felső-Tiszán — Vásárosnaménytól Tiszafüredig — korábban nem ismert és a töltések magasságát illetően napjainkig mértékadó szinten tetőzött.

Nemcsak a gátakat szakította át, hanem a magaspartokon is átömlött, s így hátulról árasztotta el a Hortobágy-Berettyó és a Körösök völgyének mentesített területeit. (Mint az ármentesítés előtt rendszeresen, pl. 1830-ban is.)

Az egyes mellékfolyók és a befogadó Tisza-szakaszok tetőzésének sorrendje a következő volt. Először tetőzött a Kettős-Körös, egy nappal később a Sajó, két napra rá a Maros, öt nap múlva a Szamos és kilenc nap múlva a Felső-Bodrog. A Bodrog áradása — a két folyó egymás melletti vízgyűjtője és csaknem azonos hosszúságú pályája miatt, mint általában, egyidejű volt a Felső-Tiszáéval, azután következett a Közép- Tisza, a Hármas-Körös és az Alsó-Tisza tetőzése. (A Felső-Tisza vásárosnaményi tetőzésének kialakításában — a Számos-völgy árvízi elöntései és jelentős árvíztárolása ellenére is — a Szamos játszott döntő szerepet.)

Az árhullám kifejlődése és levonulása az említett nagyarányú elöntések miatt lassú volt: 27 napig tartott. Az elöntések jelentős árvíz-tároló hatása, és az egyes mellékfolyók árhullámának viszonylag „kedvező” egymás utáni leérkezése ellenére azonban az Alsó- Tiszán megtorlódó árvíz szintje tovább emelkedett (Szegednél elérte a 847 cm-t) s az ártéri elöntés tartama (78 nap) is vetekedett a mentesítés előtti árvizekével. A szabályozások megkezdése óta ez az árvíz okozta a legnagyobb elöntéseket: a Tisza mentén mintegy 230 000 ha, a mellékfolyók mentén pedig 140 000 ha, vagyis összesen 370 000 ha vízborítást. (Beleszámítva természetesen a még nem mentesített, nyílt ártereket is.)

A következő 1895. évi rendkívüli árvíz kialakításában — az ideihez hasonlóan — a Szamos, a Körösök és a Maros játszott döntő szerepet, de a jobb parti mellékfolyók közül a Sajó és a Bodrog is jelentős vízmennyiséget hozott. Az árvíz szegedi tetőzése ugyancsak a Maros hamarabb leérkező árhullámának hatására következett be, s a kritikus szegedi mércén 884 cm-t elérve ismét 37 cm-rel haladta meg a korábbi maximumot. Az árhullám kifejlődése és levonulása egyrészt a Tisza mederfejlődése, másrészt a Szolnok alatti elöntések (árvíztárolás) csökkenése miatt meggyorsult: alig hat nap alatt lezajlott. Az árvíz megtorlódására jellemzően azonban az ártéri elöntés tartama az Alsó-Tiszán még mindig 59 nap volt.

Az árvízmentesítés érdekében tett erőfeszítések eredményeit elsősorban a gátszakadások számának és az árvízi elöntések méreteinek jelentős csökkenése mutatja: nagyobb elöntés a Tisza mentén csak Szolnoktól és Szegedtől lefelé volt, és ott is inkább csak néhány újabban áttöltött holt-meder öblözetében, összesen mintegy 29 000 hektárnyi területen.

Az 1888. évi, majd utóbb az 1895. évi árvíz tapasztalatai alapján ismét jelentős mértékben kellett erősíteni a védelmi vonalakat, fejleszteni a töltésszelvényeket. Folytatták a töltésvonalozás helyesbítésének az 1879. évi felülvizsgálat alapján megkezdett munkáját és az átvágások kotrással való fejlesztését is. Ezzel azután az ármentesítés (nem számítva a töltésszelvények további folyamatos fejlesztését) a Tisza mentén a századfordulóra lényegében be is fejeződött: újabb területek mentesítésére hosszú ideig — az 1930-as évek végéig — nem került sor, s így a hullámtér további csökkenése megszűnt. A vizeknek meghagyott terület — a meder és hullámtér — az 1891. évi felvétel szerint 158 000 ha, vagyis az ősi árterület 12,5%-a maradt, s ez néhány holtág áttöltése után, a borsodi „nyílt ártér” 16 000 hektárjának ármentesítésével 1940-re csökkent mintegy 120 000 hektárra, az ősi ártér kereken 10%-ára.

A szabályozási munkálatok előrehaladása: a Tisza medrének kialakulása és fokozódó beágyazódása is egyre jobban éreztette a hatását, s így az árvíz-szintek korábbi rohamos emelkedése a századfordulóra mérséklődött és az árvízvédelem munkája is egyre eredményesebbé vált.

* * *

A Tisza menti területek ármentesítésénél lényegesen lassabban haladt a mellékfolyók völgyének mentesítése. Itt a mentesített területek elöntéseinek aránya is általában meghaladta a Tisza menti vízborítások arányát, sőt méreteit is, jóllehet a mellékfolyók árterülete alig kétharmada a Tisza közvetlen árterületének. 1881- ben például a mellékfolyók völgyében több mint kétszer akkora terület (117 000 ha) került víz alá, mint a Tisza mentén (56 000 ha).

Sok helyen jó ideig még a rendszeres ármentesítési munkálatok megkezdéséről sem beszélhetünk, mint pl. a Tisza—Szamos köze esetében. Itt a 19—20. század folyamán mintegy 30 nagyobb árvíz pusztított, melyek során tíz esetben csaknem az egész 52 000 hektáros ősi ártér víz alá került, húsz esetben pedig 35—40 000 hektár között váltakozott az elöntött ártér területe. Csak 1902—1927 között tíz nagyobb árvízről tudunk, melyek közül a legsúlyosabb az 1931. évi árvíz volt. Ennek hatására alakult meg ezután a Tisza—Szamosközi Ármentesítő Társulat, amely azonban a világháború kitörése miatt csak 1927—1930 között tudta kiépíteni védelmi vonalait. Külön ki kell emelnünk a Körös völgyében végzett munkálatokat. A munka későbbi kezdete és elhúzódása (a kedvezőtlen adottságokból fakadó nehézségek!) miatt ugyan a Körös völgyi társulatok is sokat szenvedtek, főleg az 1870—80-as évek árvizeitől, azonban éppen ez a későbbi munkakezdés tette lehetővé itt a Tisza-szabályozás tapasztalatainak megfelelő hasznosítását. Az egységes elgondolás alapján és egységes vezetés mellett, a társulatok költségén végrehajtott folyószabályozás és ármentesítés a magyar vízi37