Vízgazdálkodás, 1971 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1971-02-01 / 1. szám
üzembe helyezendő 500 millió frankos előirányzatú harmadik szakasz Marseille város és környéke vízszükségletét véglegesen megoldja, 27 ezer hektár terület öntözésigényének egyidejű kielégítésével. A „Canal de Provence” főcsatorna, teljesen azonosan a Languedoc-i rendszerrel, a szerződésben biztosított vízmennyiséget időbeli korlátozás nélkül, akkor és úgy biztosítja, ahogy és amikor az igény a vízhasználó részéről felmerül. Tehát sem általános vízhozama, sem öntözési forduló, sem napi előre meghatározott üzemidő nem korlátozza a hidránson való folyamatos vízkivétel lehetőségét. Az ezt biztosító műszaki megoldás azonos az előzőkben már érintettel. Az automatikus üzemeltetés itt is a távirányító és távjelző központok alkalmazásával, minimális szakszemélyzet bekapcsolásával történik, ami a vízszolgáltatás gazdasógasságát messzemenően biztosítja. A gazdaságos üzemeltetés műszaki feltételeinek megteremtésén kívül döntő tényező a közgazdasági szabályozók kialakítása és érvényre juttatása; így, mindenekelőtt a tarifális politika megalapozása. Ezen a téren a vállalat úttörő munkát végzett. A vízdíjak kialakítására alkalmazott metodika elvi alapjai A vízdíj struktúrája A vízdíjíizetés terén Dél-Franciaországban éppen úgy, mint az egész országban általában, rendkívül nagy a bizonytalanság mind a díjak nagysága, mind azok meghatározásának elvi alapjait illetően. Jóformán ahány vidék, annyiféle a díj, a vízbeszerzés ideje, forrása, módja és használója szerint. A fizetendő összegek évről évre változtak, a felmerülő költségek és kapacitás-kihasználtság mértékének függvényében. Nyilvánvaló, hogy a kormány új gazdaságpolitikája, melynek fókuszában Dél-Franciaország vízgazdálkodási struktúrájának átalakítása áll, élesen ráirányította a figyelmet az árproblémára. A komplex hasznosítású vízügyi nagylétesítmények optimális kihasználtságának, jövedelmezőségének, a víz takarékos és racionális felhasználásának előfeltétele egy állandó, széles körű, a beszerzés és elvezetés összes költségelemeit tükröző vízdíj megállapítása. Az árképzés metodikájával, annak közgazdasági alátámasztásával elsőnek az „Electricité de France” foglalkozott, a kérdés középpontjában az osztrák iskola által propagált határhaszon-elméletet állítván. A XIX. sz. második felében napvilágot látott határhaszon-elmélet — mint ismeretes — tagadja a munkaérték-elméletet, szerinte az érték alapját a javak hasznossága és ritkasága képezi. Lényegében tehát szubjektív értékítéletet tartalmaz, tévesen azonosítván az értéket, a használati értékkel. A vízdíjak meghatározásának közgazdasági alapjai A határhaszon-elmélet szerint a víz eladási árának egyenlőnek kell lennie a határköltséggel. A határköltség annak az utolsó m3 víznek önköltségét jelenti, melyet a fogyasztó még hajlandó felhasználni. Nyilvánvaló, hogy a fogyasztó csak az esetben igényli ezt az utolsó mennyiséget, ha a haszon, melyre ezáltal szert tesz, — azaz a határhaszon — legalábbis egyenlő az utolsó egység vételárával. A vízdíjnak határköltség szerinti meghatározása az öntözőrendszer optimális kihasználtságát kívánja biztosítani, egyenlőséget teremtve minden fogyasztó számára a határhaszon és a határönköltség között. Eszerint a berendezés méreteit csak abban az esetben gazdaságos növelni, ha a fogyasztó hajlandó megfizetni az ezáltal szállítható többlet-vízmennyiség határköltségét. A víz ára tehát megszabja a termelékenység mértékét. Tehát pl. ahhoz, hogy egy öntöző gazda 0,10 Fr/m3 vízdíj mellett olyan termékből, melynek piaci ára 1 Fr/kg 1 m3 többlet öntözővizet gazdaságosan vegyen igénybe, legalább- 100 gramm többlettermést kell elérnie, ez esetben ui. az öntöző gazda határhaszna eléri az öntözővíz határönköltségét, azaz a víz árát. Ez elmélet szerint tehát elvileg mindenki annyi vizet fogyaszt, hogy határhasznát a vízért kifizetett díj ne haladja meg. Az „Electricité de France” fentiek szerinti módszerét vette át és alkalmazta a vízdíjakra vonatkozó közgazdasági tanulmányában és ennek alapján a díjak struktúrájának kialakításában a „Canal de Provence”-i Nemzeti Vállalat is. Metodikájának lényege az alábbiakban foglalható össze: A vízdíj mértékét általában négy tényező határozza meg: 1. a felhasználás célja (mezőgazdasági, ipari vagy lakossági) ; 2. a fogyasztó személye (különbséget téve egyéni és kollektív felhasználás között); 3. a fogyasztás időpontja (különbséget téve aszerint, vajon a felhasználás a nyári csúcsban vagy e négy hónapon kívüli időpontban történt-e, az üzem gazdaságos és egyenletes kihasználtsága érdekében kedvezményt biztosítván ez utóbbinak); 4. a fogyasztónak a vízbeszerzés helyétől való távolsága (nyilvánvaló ugyanis, hogy a szállítási távolság igen jelentős költségtényező. A távolság figyelembevételével négy fogyasztási zónára osztották Provence vidékét). A vízdíj — éppen úgy, mint hazánkban — két részből tevődik össze. Az alapdíj (a fogyasztó által a szerződésben kikötött max. mennyiség szerint lit/sec.). Ha ez a mennyiség ipari és ivóvízhasználatnál alatta marad a normaként meghatározott 23 600 m:! fogyasztásnak, az állandó díjat az alábbi képlet szerint emelik: tényleges fogyasztás lit/sec 23 600 m3 nem lehet kisebb 1-nél Vízszintszabályozó zsilip a „Canal de Provence”-on Vízszintszabályozó zsilip a „Canal de Provence”-on 33
