Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1970-06-01 / 3. szám

házai fölé magasodott. Helyenként 6—8 m magas vízoszlop terhelte a gátakat.

Olyan roppant víztömeg zúdult a védekezés hat hete alatt Szegednél a Tiszába, mint a Balaton térfogatának hatszorosa, és ez mintegy fele az itt évente átlagosan lefolyó vízmennyiségnek.

Amellett az árvíz ismétlődően támadott. Amikor már úgy tűnt, hogy elmúlt a vész, amikor az aggódó ország — amelynek tíz- és tízezer bátor és hűséges fia vette fel a harcot az áradás veszedelmével — úgy vélte, hogy a gátakon küzdők rövidesen visszatérhetnek otthonaikba és munkahelyeikre, s az árvíz több hetes ostromától átázott gátakon beköszönt a nyugalom, újabb és újabb árhullámok érkeztek és torlódtak egymásra.

Az árvíz rendkívüli tartóssága talán még veszélyesebb volt, mint magassága. A töltések átáztak, megcsúsztak, megroskadtak.

Mindent egybevetve ez az áradás jóval meghaladta a TiSza-tájat korábban sokszor tengerré Változtató árvizeket, amelyek elborították és hónapokig tartották elárasztva az ősi árteret.

A mostanihoz hasonló árvíz 30—40, de még 10 évvel ezelőtt sem lett volna védhető. Hatalmas területek váltak volna a víz martalékává, városok pusztultak volna el.

Mindazok, akik ebben a védekezésben résztvettek, a legnagyobb elismerésnek tekintik, hogy a párt és a kormány több ízben kifejezésre juttatta az árvízvédelem erőinek szervezettségét, helytállását, összehangolt együttműködését. Fokozta erejüket az ország népének feléjük irányuló együttérzése és bizalma.

Az árvíz a természet erőinek egyik legpusztítóbb megnyilvánulása, természeti csapás. Ellene a védekezés lehetősége még a mai műszaki színvonal fejlettsége mellett is korlátozott. De amit mai eszközeinkkel, szervezettséggel, fejlett technikával, tudással, helytállással és áldozatkészséggel, az emberi erők szembe vethettek a természet erőivel, azt a tiszai védekezés során megtették.

Az árvízvédelemre természetesen nemcsak az árvíz időszakában fordítunk nagy erőket. A védelmi művek és folyószabályozási rendszerünk fejlesztése — anyagi lehetőségeink határain belül — megelőző jelleggel, tervszerűen, állandóan folyik. Az elmúlt 15 évben ezekre a munkákra több mint 2 milliárd forintot fordítottunk. Ez is jelentősen hozzájárult a mostani védekezés eredményességéhez.

A tiszavölgyi árvíz 40 helyen fenyegetett a közvetlen töltésszakadás veszélyével. Ki ne emlékezne az árvízvédekezés legnehezebb küzdelmeire, a makói óriási buzgár elleni erőfeszítésre, az algyői olaj mezők védelmére, a körtvélyesi és zalotai árvízi ütközetre, mely Hódmezővásárhely —Szentes és a környező falvak megmentéséért folyt, a szeghalmi, körösladányi árvízi küzdelemre, ahol egyetlen éjszaka alatt több 10 km hosszú gátmagasítással védték meg Szeghalom, Komádi, Körösladány és a környező községeket az elöntéstől. Az egész ország lélekzetvisszafojtva figyelte a körösladányi, újirázi, sarkadi veszélyes töltéscsúszások, suvadások bevédését, a roppant vízteher hatására repedező töltések megtámasztását.

Mindezekről sokat írtak az újságok, az ország lakossága hallotta a rádióban, látta a televízióban. A szakmai nyelv olyan kifejezései, mint: buzgár, kagylósodás, suvadás, elhabolás — egyébként a nép ajkán keletkezett szavak —, közkeletű, országszerte ismert fogalmakká váltak. Az azonban talán kevésbé ismeretes, hogy egy-egy gátszakadás 4—7 milliárd forintnyi kárt okozott volna, nem is szólva a emberi életek veszélyeztetéséről. A hatalmas méretű, hosszantartó árvízi hadjárat költsége 500—600 millió forintra becsülhető. Ez azonban egyetlen gátszakadással járó kárnak mindössze 10%-a.

Ahogyan nőtt, fokozódott a veszély, nap mint nap érkezett az utánpótlás emberben, anyagban, gépben. Június 14-én — amikor a Berettyón és a Körösökön újabb árhullám jelentkezett, s megnövelve a Tiszán levonuló áradást, a már több mint egy hónapja megfeszített erővel folyó védekezést válságos helyzet elé állította —, akkor érte el csúcspontját a védelem erőfeszítése. Ekkor több mint 43 ezer ember küzdött a gátakon.

Az árvíz méreteinek megfelelő volt az anyagi, gépi erők mozgósítása is.

Tisztelt Országgyűlés!

Amikor a kormány megbízásából beszámolok az árvízi küzdelemről, a dicséret, elismerés és a köszönet elsőként azokat illeti, akik a tiszai árvízvédekezés súlyos harcaiban, nehéz körülmények között, hosszú idő óta családjuktól távol, fáradtságot nem ismerve, példamutató kitartással álltak helyt a gátakon. Erejüket megfeszítve küzdöttek egyetlen közös célért: megmenteni az emberi életet, a veszélybe jutott értékeket.

őszinte együttérzéssel fordulunk azok felé, akiknek otthonát, javait ragadta el az árvíz és a nehéz órákban fegyelmezetten, az értük harcolók iránti bizalommal viselték el a megpróbáltatásokat. Köszönet és elismerés illeti mindazokat, akik emberségükkel kitűntek, segítséget nyújtottak és befogadták a bajbajutott embertársaikat.

Az éjt nappallá tevő szakadatlan helytállás a gátakon, az árvízsújtotta területek lakosságának fegyelmezettsége, bizalma, az áttelepítetteket befogadó területek népének segítőkészsége úgy marad meg szocializmust építő népünk történetében, mint az emberi összefogás legszebb példája. E nagy veszélyben is megmutatkozott a nemzeti egység, a nép egészének összefogása. Ez a küzdelem újból meggyőzően bizonyította dolgozó népünk magasfokú társadalmi felelősségtudatát, cselekvőkészségét, önzetlen áldozatvállalását, a közösség ügyéért. Csakis a szocialista társadalmi rend képes ilyen egységes erőfeszítésre, ilyen széles társadalmi rétegeknek az áldozatkész helytállásban való egyesítésére.

82