Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1970-02-01 / 1. szám

ben és kellő időben nem neszeinek, a szennyvízáfium e térségben is a nyugati országokban ismert súlyos viszonyok képét ölti. Minél fejlettebb, minél gazdagabb egy-egy ország, ipari szervezetében, mezőgazdaságában annál több szennyvízzel, mérgező anyaggal terheli meg természetes vizeit. És miközben e jólétben élő országok egyre nagyobb összegeket fordítanak emberi települések, gyógyintézmények, egész üdülőövezetek kiépítésére és fejlesztésére, nem is hosszú idő múltán azt észlelhetik majd, hogy a legszebb városképet, a legpompásabb egészségügyi és üdülőövezet életét is pokollá teszi egy-egy kloakává züllesztett közeli folyó vagy állóvíz bűzölgése.

A logikus rendszerességgel rövidülő munkaidő nyomán az egész civilizált világon növekszik az üdülés, a turisztika jelentősége. A jómód az embereket mind igényesebbé teszi, mind többen ismerik meg és tanulják értékelni a szépet, éppen a természet szépségeit. Példátlan ellentmondás ez a folyamat, mert a természetes vizek elkloakásodásának folyamata éppen azokat az országokat sújtja, ahol a legnagyobb tömegek keresik a tiszta levegő és a napfény gyógyító örömét. Hatalmas ellentmondásról van tehát szó, amelyet a józan ész eszközeivel kell végre feloldanunk. Ezért nem véletlen, hogy a világ legkulturáltabb országaiban állam és társadalom mind erősebben neszei e folyamatra és a kemény vízvédelmi törvényeken kívül egyre szélesebb társadalmi mozgalom bontakozik ki a veszély megelőzésére és elhárítására, az eddig elkövetett súlyos mulasztások pótlására.

Egyre több ország vízügyi szakemberét és pedagógusát foglalkoztatja az a terv, hogy a felvilágosító munkát, a víz társadalmi és gazdasági jelentőségének, ennek megfelelően megbecsülésének szükségességét már az egyes országok iskolarendszerének különböző fokozatain is ismertetni, sőt oktatni kellene.

Svájcban a színes és változatos társadalmi mozgalmak munkáján felül már az iskolában elültetik a gyermek fejében a víz jelentőségének, életfontosságú szerepét, tiszteletét. Kellő pedagógiai ügyességgel és szívóssággal a víz társadalmianyagi jelentőségét — nem ok nélkül — a mindennapi kenyér mellett jelölik ki és ezzel a kérdés értékelése a gyermek egész magatartásában általában hasznosan manifesztálódik szellemi fejlődése során.

Annál nyomosabb pedagógiai cél a víz, mint életfontosságú anyag megbecsülésének, védelmének iskolai oktatása, mert a mai ifjú nemzedéknek felnőtt korában a települések mai lélekszámát is jóval meghaladó, sűrűbben lakott városokban kell élnie, az ipar, mezőgazdaság vízfogyasztása rohamosan továbbnövekszik és a szennyezés mennyisége, töménysége is szükségszerűen még nagyobb fejtörést okoz majd a társadalom vezetői számára. A társadalmat minden fokon már az iskolai oktatásnak segítenie kell abban, hogy a természetes vizek további elszenynyeződésének folyamatát ne csak gátolja, hanem a már kialakult képet is lényegesen kedvezőbbé tegye. Ezt a harcot csak olyan nemzedék vívhatja meg kellő sikerrel, amely e vértezetét már az elemi iskolában, majd a további magasabb iskolai fokozatokban is kellő időben és dózisban megkapja.

Természetes, hogy — mint az ismeretek egész széles területén — a vízügyi ismeretek oktatásának kérdésében is feltétlenül nyomós didaktikai szempont a gyermeksereg teljesítőképességének alapos, szakszerű vizsgálata. A rohamosan fejlődő, terebélyesedő civilizáció a szákosodás elkerülhetetlen folyamata a gyermek teljesítőképességét egyre több ismeret halmozásával terheli meg. A matematika, kémia, fizika és biológia ma már az általános iskola felső tagozatában is olyan követelményeket támaszt, amilyet 100— 200 esztendővel ezelőtt egyes országokban esetleg csak a maturandusz diákoktól követeltek.

És ez a penzum még a humán gimnáziumban sem csökkenthető, különben a gimnáziumi oktatásban az évek során kibontakozó tehetséges gyermekek előtt a műszaki és természettudományi pályák sorompóit eleve leeresztjük.

Véleményünk szerint a történelem, az irodalom, az idegen nyelvek oktatása koncentráltabbá tehető, de semmiképpen sem csökkenthető. Ha ezzel az irányzattal kompromisszumra lépnénk, azt az opportunus felfogásunkat nyilatkoztatnánk ki. hogy a jövő mérnöke, kémikusa, geológusa és mezőgazdásza stb. képzésében beletörődnénk a szakbarbárnevelés egyébként is erősen kísértő fényébe. E megoldás nemcsak azért elfogadhatatlan, mert a holnap mérnökének és az egész műszaki értelmiség tarisznyájából éppen azt az útravalót emelnénk ki, amely a szakembert a sivár egyoldalúság szemellenzőségével szemben immunizálhatja, amely érdeklődését, látókörét szélesíti és végső soron szűkebb szakmai munkájához az erkölcsi hajtóerőn kívül még a szellemi munkához szükséges invenció televényét is gazdagíthatja. Az értelmiség művelségi színvonala végül is egész társadalmunk műveltségi színvonalát is erősen meghatározza és jellemzi. Ezért az iskolai tananyag dózisainak kialakításában a legmeszszebbmenő körültekintéssel kell eljárnunk.

Ha azonban az egyre töményebb és nehezebb tanmenet további zsúfolása nem látszik helyesnek, felvetődik a kérdés, vajon mégis milyen módszerrel plántáljuk be a vízgazdálkodási ismeretek oktatását a tananyagba. Választásunk — különösen az általános iskola fokozatában — csakis a természetismereti órára eshet, a másik, magasabb fokon — a biológia. Harmadik tárgyként — és ez már a középiskolai szint anyagára vonatkozik — a földrajzóra lehetne, amely órákon mindenképpen sok szó esik mind a felszíni, mind a felszín alatti vizek kérdéseiről, jelentőségéről. Azokban a felsőbb középiskolai osztályokban pedig, amelyeknek tanrendjéből a földrajz már kimaradt, a fizikában, kémiában kaphatna helyet a vízgazdálkodás, a vízkémia, a vízerőművek, a biokémia valamilyen vonatkozásában. Ezen a fokon viszont már a tisztítóberen31