Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / Különszám
Az 19 70. évi Tisza-völgyi árvíz A Tisza folyó 157 000 km2 vízgyűjtő területével a Duna legnagyobb bal parti mellékfolyója. A vízgyűjtő felső része Csehszlovákia, Szovjetunió és Románia területére esik, míg a sík vidéki rész főként Jugoszlávia és Magyarország között oszlik meg. Bár a folyó magyarországi vízgyűjtő területe csaknem 48 000 km2 és hosszúsága hazánk területén 580 km, a síkvidéki jelleg következtében magyar területre hulló csapadékból a lefolyási hányad csekély. A Tisza-völgy árvizeit így elsősorban a szomszédos országok hegyvidékein fellépő esőzés okozza, a mellékfolyókon a nagy esés folytán hirtelen és heves áradások lépnek fel, a kis esésű magyar szakaszon pedig az összetalálkozó árhullámok igen magas szinten, hosszú ideig vonulnak le. A Tisza vízjárására jellemző a tavaszi hóolvadásos árvíz, majd igen gyakran egy késő őszi árhullám november—decemberben. Ugyanakkor nyáron és ősszel a folyó vízkészlete fokozatosan csökken és a szélsőséges vízjárásra jellemző, hogy pl. Tokajnál a legnagyobb és legkisebb vízhozamok aránya 1:80. A mellékfolyók, különösen a Túr, Szamos és Kraszna vízjárása még szélsőségesebb. A Tisza árvizei még a múlt században is az Alföld nagy részét rendszeresen elöntötték, megakadályozták ezen a területen a mezőgazdaság fejlődését. Az 1844—45. évi árvíz pl. több mint másfél éven keresztül le sem vonult az ártérről. A Tisza-völgy rendezésének Széchenyi István által kidolgozott programja és Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási terve következetesen átgondolt és mai szemmel tekintve is kiemelkedő jelentőségű. Helyesen ismerték fel, hogy a Tisza-völgy árvízmentesítése a folyó szabályozásával és árvízvédelmi töltések építésével oldható meg. Széchenyi a Tiszavölgy rendezésén ugyanakkor nemcsak az ármentesítést értette, hanem a vízrendezés elveinek megfelelően, „mindazon folyók és vizek ágyait és lapályait, amelyek a Tiszába ömlenek”, szabályozni kívánta. A legújabb vizsgálatok is megerősítik, hogy a Tisza-völgy magyarországi szakaszán továbbra is az említett két módszerrel növelhető gazdaságosan az árvízvédelmi biztonság. A hegyvidéki vízgyűjtőn épített árvízcsúcs-csökkentő tározók hatása hazánkban csak akkor jelentős, ha a tározók üzeme összehangolt és kellően figyelembe veszi a síkvidéki szakaszok árvízvédelmi igényeit. A Tisza-völgy árvízmentesítési munkáit 1846-ban „Feladat vizeinket.. . úgy rendelni el, hogy azok lehetőségig hajózási csatornákul szolgáljanak; vízáradásaink átka megszűnjön, de mindenek felett ne legyen elrontva, hol természet alkotta, az irrigátioi (öntözési) lehetség, mely honunknak...” szintoly nagy áldására lehetend a jövőben ...” (1834) .... . , , . (Széchényi István) kezdték meg és kisebb-nagyobb megszakításokkal a század végéig megteremtették a mai töltésrendszer alapját. Közben olyan pusztító árvíz lépett fel, mint az 1879. évi, amely a szegedi katasztrófát okozta. Ez is bizonyította, hogy az átvágások miatt felgyorsult és megemelkedett árhullámokat csakis megfelelően kiépített töltésrendszer segítségével lehetséges a mederben tartani. A Tisza „történelmi” árvizeiről viszonylag pontos ismeretekkel rendelkezünk. Érdekes, hogy ez ideig a folyó különböző szakaszán, különböző években fellépő árvizek okozták az addigi legmagasabb szinteket attól függően, hogy a csatlakozó mellékfolyók árvizei hogyan találkoztak. Tiszabecs és Vásárosnamény között pl. 1947-ben észlelték az addigi maximumot. 1947 decemberében a Felső-Tisza vízgyűjtőjén meleg esőzés elolvasztotta a havat és a Felső-Tiszán heves árhullámot indított. Szovjet és magyar területen egyaránt í' 3 1. ábra. A Tisza-völgy magyarországi részének helyszínrajza