Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1970-12-01 / 6. szám
A Zámolyi víztároló völgyzáró gátjának vízoldali képe ni, és akkor a tároló párolgási felülete felére csökken. A hidrológiai vizsgálatok szerint, 25 év adatait figyelembe véve, a tó a téli—tavaszi csapadékból mindig feltöltődik, ötévenként fordulhat elő olyan száraz időszak, amikor a feltöltődés mértéke 3,5 millió m3. A tárolótó kivitele kapcsán a következő legfőbb munkamenynyiségek kerültek elvégzésre: Kézi földmunka 6 000 m3 Helyszíni beton 1 066 m3 Előre gyártott beton 920 m3 Kőszórás 615 m3 Kőburkolat 1 236 m3 Gépi földmunka 159 000 m3 ebből töltés 77 400 m3 Létesítési költségek: Építés 13 932 000 Ft Egyéb (tervezés, kisaj átítás)______7 024 000 Ft Teljes költség: 20 956 000 Ft A fajlagos költségmutatók kedvezőek. Egy m3 tározó tér 4,65 Ft költséget igényelt. Egy kh vízfelületre eső költség 44 300 Ft. A víztároló tervezését és kivitelezését a Középdunántúli Vízügyi Igazgatóság végezte. (A résfalat a Vízügyi Építő Vállalat készítette.) A földmunkák minőségét folyamatosan ellenőriztettük a VITUKI-val és az I. sz. Minőségvizsgáló Állomással. 172 db mérésből levezetett átlagos tömörségi fok Try = 88,5°, tehát meghaladja az előírt Try — 85°-t. Mint mondottuk, már a Zámolyi tárolótó léte jelentős beavatkozást jelent a Velencei-tó vízháztartásába. Az Országos Vízügyi Hivatal elnöke a közelmúltban hagyta jóvá a Pátkai tárolótó beruházási programját is. A létesítmény költség-előirányzata 64,5 millió Ft. Építése 1971-ben indul és előreláthatólag 3 év alatt befejeződik. A Pátkai tároló megépítése után a Velencei-tó vízháztartását oly mértékben tudjuk szabályozni, hogy a tó menti komplex érdekeket (üdülés, halászat, nádgazdálkodás stb.), — melyek közül kétségtelenül az üdülési érdek a legfontosabb —, vízgazdálkodási szempontból teljes mértékben ki tudjuk elégíteni. Karászi Kálmán igazgató a vízgazdálkodás gazdaságpolitikai jelentősége dél-franciaországgan A francia gazdasági élet egyensúlyát erősen veszélyeztette az ipari forradalom idején megindult és azóta állandóan fokozódó erőeltolódás, mely az ország területét gazdasági és szociális szempontból egyaránt, két egymástól lényegesen elhatárolható részre bontotta. Az északi-északkeleti zóna kedvező földrajzi, talajtani, klimatológiai adottságai révén — az ipari beruházások 85%-os koncentrációjával — a gyors fellendülés minden gazdasági előnyét élvezte, míg az ország déli-délnyugati vidéke kedvezőtlen domborzati, de főleg csapadékviszonyai következtében a gazdasági és szociális elmaradottság egyre fenyegetőbb állapotába süllyedt. Dél-Franciaország az emberek képzetében általában szorosan kapcsolódik a kellemes, enyhe klímával, állandó ragyogó napsütéssel, mediterrán jellegű dús növényzettel. A valóság azonban megdöbbentően más képet mutat. A nap ugyan ragyogóan süt, azonban a csapadék egyenlőtlen elosztású és elégtelen. Az eső rövid ideig tartó hatalmas záporok formájában jelentkezik, melyek hatása — az eróziók révén — inkább romboló, mint termékenyítő. A rövid idő alatt lezúduló víztömeget hosszú ideig tartó, teljesen száraz periódusok követik. A keskeny tengerparti sávtól eltekintve, a karsztos, hegyes, rendkívül változékony minőségű és összetételű talajon (kavics-homok, mésztelen barna, hidromorf talajok) mezőgazdasági művelés csak foltokban jelentkezett és az is szinte monokultúraként, a gyenge hozamú és minőségű szőlőművelésre korlátozódott, mely a vidék mezőgazdasági jellegű bevételének 2/3-át képezte. A mezőgazdasági termelés saját szükségletre dolgozó „háztáji” jellegű, teljesen figyelmen kívül hagyva a piac minőségi és mennyiségi igényeit. A vidék szinte kizárólagos mezőgazdasági struktúráját ipari jellegű tevékenység inkább csak kézműiparként, és főleg a tengerparti zónában szakította meg. A lakosság életszínvonala 20%kal volt alacsonyabb, mint az országos átlag. A foglalkoztatottság 34,5%, szemben az országos 40,5%-os átlaggal, ebből az iparban foglalkoztatottak aránya 27% (országos átlag 40%), míg a mezőgazdasági lakosság aránya 22%, ami 7%-kal haladja meg az országos átlagot. A gazdasági elmaradottságot, a minimális terméshozamot még fokozta a földbirtokok elaprózottsága. A termelőterületek 56%-a öt hektárnál kisebb parcella és csak 8%-a haladja meg a 20 hektárt, szemben az országos 21%-os átlaggal. Nyilvánvaló, hogy az ország egyes vidékein kialakult egyensúly-zavar nemcsak az érintett terület lakosságát sújtotta, hanem hatása az ország egészének gazdasági vérkeringését megzavarta, nem is beszélve annak veszélyes politikai konzekvenciáiról. A probléma megoldására 1951 májusában kormány237
