Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1969-02-01 / 1. szám

átlagosan 300—350 millió Ft, a csatornázási hálózat 1%-kal való fejlesztése pedig 550—600 millió Ft beruházással jár.

A településtípus, a településhálózat és településszerkezet hatása a vízgazdálkodási közművek fejlődésére

A közművesítést, így a vízgazdálkodási közművek fejlesztését, ennek mértékét és területi arányait a lakosság településenkénti elhelyezkedése, a demográfiai helyzet, a településhálózat és településszerkezet alakulása határozza meg. A sűrűn lakott, nagyobb települések, a főváros, megyei jogú városok és a megyeszékhelyek előbb váltak „éretté” a közművesítésre, mint a szétszórt beépítésű alföldi kisvárosok. A főváros kiemelkedő helyzete és jelentősége a vízi közművesítésben is nyilvánvaló. A városi lakosság 44%-a él Budapesten és annak ellenére, hogy az iparfejlesztési program a termelőerők fokozottabb decentralizálását — egyes vidéki városokban való összpontosítását — irányozza elő, a vidéki városok iparosítása a tervezettnél lassabban halad.

A vidéki városok jellegzetessége, hogy közöttük a lakosszám szerinti nagyságrendek széles skáláját találjuk. A legmagasabb lakosszámú Miskolc, 180 000 lakossal, a legkisebb Tapolca, 9000 fővel. Közös vonásuk, hogy még a jelentősen iparosodott dunántúli és észak-magyarországi városokban is a többszintes beépítésű városközpontok körül igen nagy kiterjedésű kertes, laza beépítésű, közművesítés szempontjából kedvezőtlen övezet alakult ki.

Figyelemre méltó a városok és a környék együttélése, amelynek hatására a vonzáskörzetekből a településközpontokba bejárók és ott foglalkoztatottak száma növekszik. Számuk 1967- ben megközelítette az 500 000 főt. Ezt a körülményt a vízművek és csatornaművek méretezésében nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A települések jellege is meghatározója a közműellátásnak. Ipari településeken kiegyenlítettebb a napi és az évszakok közötti fogyasztási ingadozás, mint a mezőgazdasági településeken és az üdülőövezetekben. A különböző típusú településeket, településcsoportokat összekapcsoló — különösen az ipari vidékeken épülő — regionális vízművek, pl. a Borsodi Vízellátási Rendszer termelése kiegyenlítettebb, éves kihasználása is magasabb fokú (1967-ben 80%) volt. Kisebb községi vízműveknél ez az érték alig éri el az 50%-ot. Jelentős mértékben befolyásolja a költségeket a hálózatépítés, amely a vízműveknél az összköltség 40—50%-a. Ilyen szempontból előnyben vannak az ipari települések, ahol általában 1,6—2,5 fm vízvezetékkel lehet egy lakost ellátni, szemben a mezőgazdasági települések egy lakosra jutó 3—4 fm-es fajlagos vízvezetékhálózatával. A települések egy részénél a múltból örökölt szétszórt beépítés, a kedvezőtlen településszerkezet — és vele a magas hálózatépítési költség — akadályozója a gyorsabb ütemű fejlődésnek.

A városok vízellátásának és csatornázásának helyzete

1967 végén a városok mintegy 4,6 millió főnyi lakosságának 82%-a volt vízvezetéki vízzel ellátva. Ez számottevő, szinte korszakos jelentőségű fejlődésről tanúskodik, hiszen a felszabadulás előtt a városokban élő 3,4 millió főnyi lakosságnak csak 52%-ához juttatták el a közüzemi vízművek a vizet. Városaink átlagos vízellátási színvonala látszólag azonos a középeurópai országokéval és nem sokkal marad el a fejlett államokétól sem. Az ellátás mértéke és módja azonban az egyes városokban igen eltérő. Két új szocialista városunk, Dunaújváros és Komló, továbbá Győr, Budapest és Pécs közműves vízellátása 90% körüli, ezzel szemben Baján és Nagykőrösön vízvezeték csak a város egyes körzeteiben épült. Sok városban a lakosságnak kevesebb, mint fele van közműből vízzel ellátva. Ilyen a helyzet pl. Cegléden, Kiskunfélegyházán, Túrkevén. A lakások belső vízellátottsága különnösen kedvezőtlen képet mutat. A vízvezetéki vízzel ellátott lakosokból 2,8 millió fő, a városi lakosság 60%-a él belső vízvezetékes és a vízműhálózatba kapcsolt lakásban.

Az ellátás színvonalának megítélésére alkalmas mutató az 1 ellátottra jutó napi átlagos háztartási vízfogyasztás. Ez városainkban átlag 105 liter, a gazdaságilag fejlettebb, magasabb iakáskultúrájú európai országok városaiban pedig meghaladja a 150 litert. A 105 literes átlag mellett a fajlagos vízfogyasztási értékek igen szélsőségesen, 25—145 lit./fő/nap határok között változnak. Legnagyobb a fajlagos vízfogyasztás a korszerű, vízvezetékes, fürdőszobás, központi fűtéses lakásokkal épült szocialista városokban, így Dunaújvárosban (136), Kazincbarcikán (114), legkevesebb a többségükben közkifolyókkal ellátott alföldi városokban, pl. Jászberényben 25 és Túrkevén 37 lit./fő/nap. Budapesten naponta 132 liter háztartási víz jut egy lakosra.

A vízvezetékkel ellátottak körének bővítését és a fajlagos vízfogyasztás növekedését követni kellett a víztermelő kapacitás fejlesztésével is. 1961—67 között 400 000 m3-rel növekedett a városi vízművek napi mértékadó kapacitása és ma eléri a napi 1,5 millió m3-t. Az 1968. évi, az évszázad legmelegebb nyara rendkívüli helyzet elé állította a vízműveket, sok városban volt kisebb-nagyobb vízhiány, azonban ez méreteit tekintve jóval kisebb volt, mint a néhány évvel ezelőtt mutatkozó tömeges és tartós vízellátási nehézségek városaink többségében. Nem volt szükséges olyan radikális vízkorlátozási intézkedésekre sem, mint 5—6 évvel ezelőtt Budapesten, Debrecenben, Salgótarjánban, Özdon és több más városban. Ha a rendkívüli időjárás nem is idézett elő súlyos helyzetet, arra mégis rámutatott, hogy városainknak nincs kellő víztartalékuk és a víztermelési kapacitás, a tározótérfogat növelését a fejlesztés központi kérdéseként kell kezelni.

Csatornázás terén még nem sikerült megszün2