Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1969-10-01 / 5. szám

nem utolsó sorban a kultúrmérnöki intézmény eredményes működése hatására, az újonnan szervezett földművelésügyi minisztérium keretébe, illetve az itt felállított Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatal — 1899-től Országos Vízépítési Igazgatóság — gondozásába kerültek.

Az új, s a vízügyek korszerű ,egységes irányításának elvét csaknem hiánytalanul megvalósító szervezet élére a legrátermettebb vezetőként Kvassay Jenő került. (Csak a legszorosabb értelemben vett közlekedésügyi feladatok: az Al- Duna-szabályozás, majd a Duna—Tisza-Csatoma és a csepeli kereskedelmi kikötő építésének ügyei maradtak a Kereskedélem- és Közlekedésügyi Minisztérium keretében.)

Ezzel kezdődik Kvassay negyvenéves közéleti pályájának legeredményesebb időszaka: a korszerű magyar vízügyi politika elveinek kialakítása és érvényrejuttatása. Erélyesen felszámolta a Bach-korszakból örökölt s a kiegyezés utáni időszak egészségtelen légkörében eltorzult felelőtlen és szűklátókörű vízügyi politika legsúlyosabb következményeit: befejezte a Tisza-szabályozás munkáját.18

A Duna, mint nemzetközi víziút jelentőségének felismerése alapján és szerepének biztosítása érdekében a Duna mederrendezési — kisvízszabályozási — munkálatait állította előtérbe. A Duna és az egyéb folyók szabályozásának fejlesztését szolgáló ún. „Víziberuházási törvények” (1895:XLVIII. te. és 1908:XLIC. te.) létrehozásával, melyek előbb 12, utóbb további 20 évre biztosították a víziberuházási program végrehajtását, — egyben a vízgazdálkodás távlati tervezése terén is úttörő eredményeket ért el. (Az utóbbi törvény a hajózható folyók mellett már az állami kezelés alatt nem álló folyókról és a vízmosásmegkötésekről, illetve azok állami támogatásáról is gondoskodott.)

A második „Víziberuházási törvény” középpontjában Kvassay víziútfejlesztési programja állott. E szerint — Széchenyi jó félévszázaddal korábbi elgondolásainak továbbfejlesztésével — Budapestet a csepeli kereskedelmi kikötő megépítésével, a soroksári Duna-ág csatornázásával, valamint a Duna—Tisza Csatorna megvalósításával a hazai és nemzetközi víziközlekedés középpontjává kívánta emelni. Hogy az ország érdekeit a fokozódó jelentőségű víziút fejlesztésében és gazdasági hasznosításában megfelelően képviselhesse és érvényesíthesse a Nemzetközi Dunabizottság székhelyévé Budapestet kívánta tenni. Ezirányú erőfeszítéseinek jelentős eredménye volt az 1916. évi budapesti Duna-Konferencia megszervezése.19

Jóllehet — mint arra már utaltunk — a közlekedésügyi vonatkozású vízügyi feladatok jelentős része a kér. és közlekedésügyi minisztérium hatáskörében maradt, a korszerű vízi közlekedési politika irányítója, propagátora és végrehajtásának szervezője Kvassay Jenő volt.

(Ezzel kapcsolatos széleslátókörű, sőt nem egy vonatkozásban ma is korszerű, magyar és idegennyelvű irodalmi tevékenységét, mint a gazdasági fejlődés előmozdítása szempontjából az 1910-es éveknek kiemelkedő szakirodalmi alkotásait, a M. Tud. Akadémia 1918-ban Wahrmann-díjjal jutalmazta.20 Egész életművének elismeréséül pedig a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 1911-ben tiszteleti tagjává választotta.)

Nemcsak a nemzetközi Duna érdekében kifejtett tevékenységével szolgálta a víziutak fejlesztését, hanem már 1902-ben megszervezte a földL művelésügyi minisztérium Folyócsatornázási Osztályát is (Fekete Zsigmond vezetésével) a folyószabályozás legkorszerűbb, befejező lépésnek tekinthető fölyócsatornázáso'k terveinek kidolgozására. (E tervek egy részének megvalósítása már a 20 éves víziberuházási programban is szerepelt.)21

Munkásságának e vázlatos ismertetése is hiányos lenne széleskörű tudományszervező és szakirodalmi tevékenységének ismertetése nélkül. Ö kezdte meg a vízügyi szolgálat mérnökeinek továbbképzését: a kultúrmérnöki intézmény munkatársait rendszeresen külföldi tanulmányutakra küldte. Az intézmény működéséről szóló beszámolójelentéseket — az ún. „Kultúrmérnöki Jelentéseket”, melyek a tervezett vagy végrehajtott munkák részletes műszaki ismertetésére is kiterjedtek, 1890-ben Vízügyi Közlemények címmel általános érdekű vízügyi folyóirattá fejlesztette. A magyar vízügyi szolgálat nemzetközileg elismert tudományos folyóiratának megalapítója tehát Kvassay Jenő volt.22 Ennek keretében adott megbízást Bogdámfy Ödönnek az „Annales des Ponts et Ohaussées” vízügyi közleményeinek referálására, mely munka, mint az első hazai dokumentációs (szákirodalmi tájékoztató) kiadvány, úttörő jelentőségű volt a hazai műszaki szakirodalomban. Hasonlóképpen úttörő és alapvető jelentőségű kezdeményezése volt az általa szerkesztett „Vízépítéstan” c. kézikönyv-sorozat, amelynek megírásába a kor legkiválóbb vízügyi szakembereit vonta be, és amelyet a Magyar Mérnöke és Építész Egylet Könyvkiadó Vállalata segítségével adott közre. Ugyanakkor a vízügyi propaganda érdekében megkezdte, majd rendszeresen biztosította a vízi társulatok működésének eredményeiről szóló statisztikai kiadvány közreadását is.23

Szakirodalmi tevékenységének méreteire jellemző, hogy csaknem félszázra tehető önálló munkáinak (könyveinek, röpiratainak, különlenyomatainak) és kereken másfélszázra folyóirat- és hírlap-cikkeinek, tanulmányainak a száma.

Azok közé tartozott, akik a századfordulón az elsőkként ismerték fel a Balaton fejlődésnek induló üdülőhelyeiben rejlő óriási egészségügyikulturális és gazdasági lehetőségeket és az ezzel kapcsolatos vízépítési fej adatok megoldása érdekében megszervezte a Balatoni Kikötőépítési Felügyelőséget. Az új szervezet igyekezett fokozatosan gondozásába venni a Balaton fejlesztésévé