Vízgazdálkodás, 1968 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1968-02-01 / 1. szám

AZ ORSZÁGOS VÍZÜGYI FOIGAZGVáTÓ’SAG FOLYÓIRATA * 1968. J'ANUÁR FEBRUÁR

Őszinte megdöbbenést és mély szomorúságot éreztek mindazok, akik a vízügyi szolgálatban, de azon kívül is — akár hosszabb, akár rövidebb idő óta — ismerték, annak a hírnek hallatára, hogy ZBORAY KAROLY, az Országos Vízügyi Főigazgatóság Árvízvédelmi és Folyamszabályozási főosztályának osztályvezetőhelyettes főmérnöke január 14-én váralanul elhunyt. Egyéniségének megbecsülését, szakmai tudásának elismerését, az iránta érzett szeretetet, barátságot, tiszteletet egyértelműen tanúsította a temetésén megjelent, a fővárosban dolgozó, de az ország különböző részéből is érkezett barátok, ismerősök, munkatársak nagy száma, akik január 19-én utolsó útjára kísérték.

Zboray Károly 1905. március 21-én született Sátoraljaújhelyen. Középiskoláinak ugyanott történt elvégzése után a Műegyetemre iratkozott be és 1932- ben megszerezte a mérnöki oklevelet. Az akkori idők elhelyezkedési viszonyaira és szakember-gazdálkodására nagyon jellemzően csaknem egy esztendeig malomellenőrként kényszerült tevékenykedni, míg 1933-ban a Sátoraljaújhelyi Folyammérnöki Hivatalhoz került, mint napidíjas mérnök. Tizenhat esztendeig — 1945-től mint a Hivatal vezetője — itt dolgozott. Szolgálati helyét 1944-ben a kiürítési parancs ellenére sem hagyta el, sőt a város december 3-án történt felszabadulása után, mint rangidős főmérnök, kiváló szervezőkészséggel, sok nehézség leküzdése után már 1945. január 1-én megindította a Hivatal működését.

1950-ben a Nyíregyházi Vízgazdálkodási Körzet vezetésével bízták meg. A vízügyi szolgálat átmeneti megosztásakor ugyanott az Árvízvédelmi és Folyamszabályozási Hivatal, főnöke, ézt követőleg 1959-ig a Nyíregyházi Vízügyi Igazgatóság igazgatója volt. Sátoraljaújhelyen és Nyíregyházán folyamatosan 14 évig volt vezető beosztásban, amely — figyelembe véve az újjáépítés és gazdasági átalakulás esztendőit, az 50-es évek légkörét és az ellenforradalom napjait — egymagában is elegendő bizonyítéka a Kormányzat és a Párt iránti hű szolgálatának, szaktudásának, emberi erényeinek.

1959-ben saját kérelmére az Országos Vízügyi Főigazgatósághoz került, ahol mint a Folyamszabályozási csoport vezetőjének, lehetősége nyílt felkészültségét országos szinten gyümölcsöztetni. A folyamszabályozásnak a vízügyi szolgálatban egyik legjobban képzett, a Tisza folyót illetően pedig egyúttal a legnagyobb gyakorlattal rendelkező szakembere volt. Ehhez járult, hogy másfél évtizedes vezetői beosztásában megismerte a vízgazdálkodás valamennyi területét és így szakágazati munkájában széles látókörű komplex szemlélet tükröződött, nemcsak műszaki, hanem közgazdasági, hatósági és vízjogi vonatkozásban is. Átfogó ismereteinek megfelelően részt vett az új, 1964. évi IV. vízügyi törvény tervezetének elkészítésében, mint a szerkesztő bizottság egyik műszaki tagja. Állandóan tanulmányozta a szívéhez nőtt

folyószabályozás szakirodalmát és maga is szóban — utoljára november 15-én a Magyar Hidrológiai Társaságban „A folyószabályozás időszerű kérdései” címen tartott előadásában — és írásban egyaránt több alkalommal hívta fel a figyelmet e szakágazat hazánkban különös fontosságára. Számos cikke jelent meg e lap hasábjain, tevékenyen közreműködött a Vízkészletgazdálkodási Évkönyv írásában, lektor- és szerzőként a Vízgazdálkodási Lexikon előkészítésében. Utolsó — halála előtt egy-két héttel befejezett — nagyobb elaborátuma az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság részére készült, amelyben igen alaposan elemezte a folyószabályozás — vízi utak műszaki gazdasági fejlesztésének módozatait és feltételeit. Az utóbbi években lefolyt árvizek idején mint az Árvízvédelmi Kormánybiztosság műszaki sajtófelelőse mind a Magyar Távirati Iroda, mind számos napilap őszinte elismerését nyerte el közérthető és tárgyilagos kommünikéivel, előzékeny tájékoztatásaival. Elméleti tudásának és gazdag tapasztalatainak javát szívesen adta át a fiataloknak, a bajai Felsőfokú Vízgazdálkodási Technikum államvizsga-bizottsága, tanári kara és hallgatói nagyra értékelték előadásait, konzulensi útmutatásait és a „Folyószabályozás, víziutak” c. tankönyvét. Sajnos, kedvenc gendolatának megvalósítására: „A folyószabályozás kézikönyve” c. kötet szerkesztésére és megírására már nem kerülhetett sor.

Gyors áttekintő és igen jó tárgyaló képessége, valamint a már említett széles körű szakismeretei alapján 1951 óta meghatalmazott-helyettesként vett részt a magyar—szovjet vízügyi egyezményen alapuló ülésszakon, 1960-tól kezdve pedig a magyar—jugoszláv vízügyi egyezményes együttműködés keretében a közösérdekű Duna-szakasz szabályozásával foglalkozó albizottság magyar részlegének volt vezetője. Az említetteken túlmenően több alkalommal bekapcsolódott új és fontos kérdésekkel a magyar—csehszlovák vízügyi tárgyalásokba is.

Példamutató és eredményes munkásságáért több alkalommal részesült kitüntetésben. Az 1951-ben kiérdemelt „a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium XIII. főosztályának legjobb mérnöke” oklevelet, a sztahanovista oklevél, majd jelvény követte, később az Országos Vízügyi Főigazgatóságon kifejtett munkásságáért „Kiváló Dolgozó”, később „A Vízgazdálkodás Kiváló Dolgozója” kitüntetés után a „Szocialista Munkáért” érdemérmet, ezt követőleg a „Munkaérdemrend” ezüst fokozatát nyerte el.

Az elmondottak csak villanásszerű bepillantást adnak Zboray Károly, a mérnök, 35 éves folyamatos állami szolgálatban lefolyt, munkás életébe. Halálával azonban a vízügyi mérnökök nagy családja nemcsak a széles látókörű szakembert vesztette el, hanem a mindig segíteni kész kollégát, a véleményét nyíltan kimondó munkatársat, a talpig becsületes embert is. Szerény egyéniségének, fanyar humorának, bölcs mosolyának és mély humanizmusának emléke sokáig fog élni azok szívében, akik ismerték és szerették.

ZBORAY KÁROLY

1905-1968