Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1967-06-01 / 3. szám

FORMÁLÓDIK Á FALU

Egyes országokban, ahol a négyzetkilométerre jutó éhes szájak száma lényegesen kevesebb, mint nálunk, a folyók vízszintje alatti, belvizes területeket rendszeresen nem is igen művelik. Mindez nemrégiben derült ki, amikor neves magyar szakemberek nyugaton jártukbankeltűkben a belvíz elleni küzdelem stratégiájához szükséges ismereteiket kívánták gyarapítani. A tipikusan belvízjárásos földeket számos országban már a statisztika sem sorolja a termőföld-kategóriába. Ha kedvező az idő és e földek „adnak” valamit, a jószággal feletetik, vagy betakarítják. Mostoha esztendőkben kézlegyintés kíséretében beletörődnek a természet, az időjárási tényezők verdiktjébe.

Merőben más a helyzet a mi rendkívül népsűrű országunkban. Nekünk a több mint tízmilliónyi éhes száj mindennapi kenyeréről, tízmillió ember civilizált körülmények közötti eltartásáról kell gondoskodnunk. Ehhez pedig minden talpalatnyi földből ki kell gyomroznunk, amit az emberi tudomány, technika és a céltudatos, szívós munka egyáltalán lehetővé tesz.

A magyar vízügyi szolgálat feljegyzéseiből számos adat ismeretes, amelyek arról vallanak, hogy tavasszal a belvízzel elöntött terület nemegyszer az 1,5 millió holdat is meghaladja. És ez bizony már nem babra megy, mert egész művelhető területünknek jóval több mint 10 százaléka. A múlt esztendőben is csaknem 600 ezer holdat lepett el a belvíz, a hóié, az összegyülemlett téli és tavaszi esővíz. Ám az igazi veszedelem akkor kezdődik, amikor a hívatlan vendég az őszi gabonatáblákon és a tavaszi magot váró földeken gyülemlik össze. Még nagyobb a kár, ha a belvíz szőlő, vagy gyümölcsös területen, végül pedig, ha emberi település belsőségein terpeszkedik el. Olyan ez a belterjes növénykultúra számára, mint a sírhantra görgetett betontömb: elhal alatta a növény, kipusztul a szőlőtőke és a gyümölcsfa. Állandó kemény küzdelem ez itt a Dunamedencében, amelynek versenyszabályait időtlen idők óta kizárólag a természet kifürkészhetetlen szeszélye határozta meg és amit az ember kényszerű belenyugvással vett tudomásul, vagy a kisebb-nagyobb közösség erejével szállott harcba vele.

Az emberi beavatkozás erejét, hatékonyságát mindenekfölött a kor tudományos, technikai felkészültsége és a harcba dobott anyagi erők mértéke szabja meg. Széchenyiék fegyvere még a kubikoslapát és a targonca volt. Ma már gépóriások légiója feszül neki a feladatnak és egyetlen gép munkája időben, mennyiségben olykor több száz kubikos teljesítményének felel meg. Széchenyi műve azonban így is úttörő jellegű és honfoglalás szabású volt, amelynél többre a kor képességéből alig futhatta. E munka fonala azonban Széchenyi halála után sem szakadt meg és a felszabadulásig is számottevő vízrendező munkát végeztek az ország kritikus térségeiben.

A földtulajdon szerkezete a felszabadulás után a termelőszövetkezetek kialakulásával gyökeresen megváltozott. E fordulat azonban a számtalan bűvös erőn kívül néhány váratlan és kedvezőtlen jelenséget is elszabadított. Így például a nadrágszíjparcellák idején minden aprócska mezsgye tulajdonképpen vízlevezető csatorna is volt, amelyen a csapadékvíz hol lassan, hol gyorsabban, de leszivárgott. A nagy táblák kialakulásával e mezsgyék összesimultak, egyes helyeken a bakhátak megszűntek, anélkül azonban, hogy a változás hevében ezek vízelvezető hatását bármilyen egyéb megoldással pótolták volna. Körülbelül olyan helyzet alakult ki az egybeszántott nagyüzemi földek hátán, mint a kiskereskedelem államosítása után, amikor a kis boltokkal együtt eltűnt pultfelületet kellő állami pultfelülettel nem pótolták.

Hosszú évek útkeresése után csupán az ötvenes évek végén érkeztünk el a falusi vízgazdálkodásnak ahhoz a szervezeti formájához, amely a helyi tennivalóknak

a közösség, a társadalom erejével való megoldására napjainkban már egyre alkalmasabbá válik. Így 1958 óta 357 vízgazdálkodási társulat alakult szerte az országban, amelyek azóta már 2427 millió forint értékű helyi vízrendezési munkát végeztek el, — csupa olyan feladatot teljesítve, amelyeknek korábban a falun nem volt hivatott gazdája. — Társulataink napjainkban több mint 10 millió hold területet gondoznak. Pillanatnyilag csaknem 140 000 hold földet öntöznek és a szocialista falu új színfoltjaként a vízmű társulatok több mint 500 ezer ember asztalára juttatnak közegészségi szempontból kifogástalan, vezetékes ivóvizet. Természetesen nem problémamentes sétalovaglás a falusi vízitársulatok élete.

Ám pillantsunk be egy vízgazdálkodási társulat mindennapjaiba. Legyen ez egy a sok közül, amely a bizonyos klinikai lovat testesítheti meg, és országunk vízgazdálkodási adottságainak valamennyi betegségét a szemlélő elé tárja.

Nagykőrösi székhelyén a Kőröséri Vízgazdálkodási Társulatot kerestük fel tehát, amely 84 000 holdnyi futóhomok problémáival vívódik, bíbelődik. Érdekeltségi területe három járásra, 10 községre és egy városra

— Nagykőrösre — terjed ki, amelyen 16 termelőszövetkezet, négy állami, két erdőgazdaság, négy különféle közület és üzem működik. Markánsan sík vidéki, nagyobbára futóhomokos, belvizes terület ez, amelynek

— bármily furcsa — 75—80 százaléka még manapság is szántóföld, 10—12 százaléka rét-legelő, továbbá 10—12 százaléka szőlő-gyümölcs, végül mintegy 5 százaléka erdő és nádas.

Szegedi Jánossal, a társulat elnökével beszélgetünk, aki deresedé fejű, negyven körüli, igen nyitott szemű ember. Kérdéseinkre elmondja, hogy a jellegzetes homokvidéken a fő kultúra még mindig a kenyérgabona, ami száraz években. holdanként 8—9 mázsát, csapadékos esztendőben is legfeljebb 12—13 mázsát küszködik ki magából. Ezen a vidéken öntözés nélkül ma már végképp nem is volna érdemes gazdálkodni. Apáink és nagyapáink — melegszik bele Szegedi János — még arról álmodoztak, hogy a makacs, káros belvizet majdan gyökeres megoldással elvezessék a nagykőrösi homokról. Mi már egész más szemlélet alapján bizony a leghatározottabban arra törekszünk, hogy csak a fölösleges, káros vízmennyiségtől váljunk meg, a szükséges mennyiséget pedig, minden leleményességünket latba vetve marasztaljuk a helyszínen vagy a közelben tároljuk erre alkalmas módszerrel a szűkös, szomjas nyári napokra és akkor hasznosítsuk, amikor a mostoha magyar kiima folytán a növénynek a vízre a legégetőbb szüksége van. Legnagyratörőbb tervünk, hogy a társulat területén levő kis patakot, a Kőrösért, a vízgazdálkodás igájába fogjuk. Az a szándékunk, hogy a Kőrösért több lépcsős duzzasztással megnyergeljük és ily módon több, kisebb tárolótavat létesítünk rajta. E duzzasztott szakaszok a vízlevonulás szabályozásában is jó szolgálatot tesznek majd a térségben és ezzel a terület egész vízkormányzását szorosan kezünkbe kaparintjuk. E több lépcsős tárolót a terület erre legalkalmasabb befogadójává építjük ki, amelybe az érintkező terület üzemen belüli csatornáinak vizét is bevezetjük. E megoldás révén évi 5—8 millió m3 vizet marasztalunk a száraz években tikkadt, örökké szomjas homokon, nedves évekre pedig nagy befogadóképességű befogadót létesítünk.

A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok — így az elnök — kezdetben erősen huzakodtak és százszor is a fogukhoz verték a garast, mielőtt a vízgazdálkodási költségekre kezükből kiengedték. E szemlélet már szerencsére a múlté és manapság legjobb segítőtársaink éppen az érdekelt mezőgazdasági nagyüzemek.

A társulat 1963-ban alakult és azóta a több üzemet kiszolgáló befogadók jókarba hozására összpontosítunk

79