Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1967-04-01 / 2. szám
A nem-nemzeti folyók hajózáson kívüli használatának j oly am jogi rendje II. A Lac Lanoux eset 1957. november 16-án a Lac Lanoux-esetbeni döntőbírói ítélet olyan döntést hozott, amiből bizonyos nemzetközi folyamjogi jogelveket le lehet vonni. A folyóvíz egyéb célokra történő felhasználása olyan rövid időre nyúlik vissza, hogy szokásjog kialakulásáról beszélni nem lehet. Kijegecesedett jogelvekre szükség van, egyrészt, hogy a víz felhasználása során anarchia ne következzen be, másrészt, hogy korunk gazdasági-társadalmi szükségletei tekintetében megfelelő nemzetközi jogszabályozás álljon rendelkezésre. A Lanoux-tó a keleti Pireneusokban fekszik, vizét francia területen fekvő források táplálják és vízfeleslegét a Carol folyó vezeti le, ami mintegy 25 km-es francia szakasz után spanyol területen folyik tovább és a Földközi-tengerbe torkollik. Az 1856., 1862. és 1866. évi francia—spanyol határszerződések szerint a tó nem-nemzeti tó. Az 1866. május 26-i, Bayonne-i kiegészítő egyezmény néhány rendelkezését ismertetnem kell. Az egyezmény 8. cikke értelmében valamennyi álló- és folyóvíz azon állam szuverénitása és illetékessége alá tartozik, amelynek területén fekszik. A folyóvizek feletti illetékesség aszerint változik, ahogy az az egyik ország területéről a másikra lép át. A 9. cikk értelmében az egyik országból a másik országba átlépő határfolyók (nem-nemzeti folyók) tekintetében mindegyik kormány elvileg elismeri, hogy — ellenkező megállapodást kivéve — öntözési, üzemi célra vagy háztartási felhasználásra történő mindazon vízkivétel jogos és törvényes, amit a megkötés időpontjában a másik állam területén koncessziók, előírások, vagy egyéb jogcímen eszközölnek. Az ilyen vízkivétel azonban csak a tényleges szükségletek kielégítése céljából szükséges mennyiségre korlátozódhat. A kormányok végeztethetnek közmunkákat, ennek azonban két feltétele van: előzetes egyetértő megállapodás megléte és megfelelő kártérítés folyósítása. A 11. cikk értelmében amikor újabb közmunkákról van szó, vagy a folyó rendjét olyképpen megváltoztató új koncessziók kiadását tervezik, aminek következtében az alsófolyásmenti államba, vagy a szemben levő parti állam folyómedrébe belépő víztömeg megváltozik, az előzetes értesítés feltétlen szükséges annak érdekében, hogy a parti állam illetékes igazgatási hatósága kellően állást tudjon foglalni. Az egyezmény 18. cikke értelmében vegyes mérnöki bizottságnak kell megállapítani a határfolyók vízkivételével kapcsolatos egyezményes időpontbani felhasználást. Ez a bizottság őrködik az egyenlő vízelosztáson, akadályozza meg a visszaéléseket és javasol intézkedéseket a szerződéses rendelkezések megfelelő végrehajtása és a viták elkerülése érdekében. A Lanoux-tóra az 1866. évi Bayonne-i egyezmény nem vonatkozik. Franciaország a tó vizének elterelését már régóta tervbe vette és megkísérelte, hogy e tekintetben Spanyolországgal megfelelő megállapodást hozzon létre. 1949-ben létrehozták a vegyes mérnöki bizottságot, majd a francia Villamossági Művek erőműépítési koncessziót kapott. Ennek elve a Lanoux-tó lefolyó vizének az Ariége folyó felé történő eltérítésén és ennek a Carolba történő visszavezetésén alapul, amit egy arra megfelelő helyen épített, fedett föld alatti csatorna biztosítana. Ily módon az elterelt vizet eleve a Carol folyóba tervezték visszavezetni. A tóból lefolyó víznek az Ariége felé történő elterelése elektromos energia előállítását teszi lehetővé. A francia álláspont szerint tehát a Spanyolország felé haladó vizek rendjében semmiféle változás nem következik be és Franciaország a vegyes mérnöki bizottság létrehozásába csak Spanyolországra tekintettel egyezett bele. Spanyolország azonban először azt állította, hogy a vízelterelés természeti viszonyaiban érzékeny változást eredményez, másrészt azt mondotta, hogy az elterelt víz visszavezetése egyetlen fél akaratától függő helyzetet teremt, következésképpen a felsőfolyásmenti államot kiszolgáltatott helyzetbe juttatja. Miután a felek között egyetértő megállapodás nem jött létre, az ügyet döntőbíróság elé terjesztették és ez 1957. november 16-án hozta meg ítéletét. Az ítéletből igen fontos következtetésekre lehet jutni. A nemzetközi tételes közjog egyetlen államnak sem tiltja meg, hogy területén vízerőművet létesítsen, még akkor sem, ha ehhez nem kapta meg a másik parti állam előzetes hozzájárulását. Nem is szükséges, hogy a másik fél állásfoglalását ilyen esetben kikérjék, sőt a másik állam kifejezett ellenzése sem csorbítja a területi állam azon jogát, hogy e munkákat kivitelezze. A munkák kivitelezése azonban a területi állam kockázatára és felelősségére történik. A nemzetközi közjog, amit egyébként a Bayonne-i hivatkozott kiegészítő egyezmény is kimond, a másik parti államnak okozott kárért a kivitelező államot teszi pénzügyileg felelőssé. Az ítélet tehát az állami szuverenitás olyan értelmű korlátlanságát támasztja alá, hogy a szuverén állam jóllehet tetszésétől függően rendelkezik saját területén, jogainak érvényesítése kapcsán tekintettel kell lennie az intézkedései által érintett másik állam érdekeire, így a másnak okozott kárért felelősséggel tartozik. A szuverénitási jogok érvényesítése minden esetben kiváltja a jogot érvényesítő állam felelősségét. Ilyen értelemben tehát a szuverenitás nem korlátlan, mert a szomszédi kapcsolatok egyik alapelve, hogy egyrészt egyik állam a másiknak kárt nem okozhat, másrészt a másik állam elismert érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A munkálatokat kivitelező államnak eljárása során valamennyi olyan érdeket figyelembe kell vennie, amik látszólag érintve vannak, és így kell eljárnia még abban az esetben is, ha ezek figyelembevételére egyezményesen kötelezve nincsen. Ennek értelmében az államnak ténylegesen figyelembe kell vennie a különböző fennálló érdekeket és ezeket teljes nagyságrendben, a módjában álló valamennyi eszköz felhasználásával ki kell elégítenie. Az ítélet igen pontos egyensúlyt állapít meg a jogok és érdekek között. Amikor Franciaország az erőművet létrehozza jogával él, mivel a tószabályozási munkálatok felségterületén történnek és mivel ez Franciaország költségén és felelőssége mellett történik. Egyedül a területi állam illetékes annak eldöntésére, hogy a munkákat közérdekűnek tartja-e. A területi szuverenitás a domináló, de ez nem lehet abszolút, mert „meg kell hajolnia bármilyen jogforrásból eredő nemzetközi kötelezettség előtt”. A döntőbíróság megállapítása értelmében tehát a szuverenitás nem korlátlan. Nem korlátlan már csak azért sem, mert amennyiben Franciaország jogait érvényesíti nem hagyhatja figyelmen kívül Spanyolország érdekeit. Ez utóbbi követelheti, hogy jogait tartsák tiszteletben és érdekeit vegyék figyelembe, az ítéletből azonban az is kitűnik, hogy a felsőfolyásmenti parti állam jogai megelőzik az alsófolyásmentiekét, sőt azok az alsófolyásmentiek jogainak terhére is érvényesíthetők, de nem hagyhatók figyelmen kívül az alsófolyásmentiek 61
