Vízgazdálkodás, 1966 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1966-12-01 / 6. szám
egész rendszerre, minden egyes csatornára, sőt minden öntözőüzemre kiterjedően. Amilyen mértékben a korábbi egyoldalú belvízlevezetés a belvizekkel való gazdálkodássá fejlődik, úgy válnak a belvízrendezési művek mindinkább a vízlevezető és vízvisszatartó művek összefüggő rendszerévé. A télitavaszi belvizek levezetése, országos átlagban mintegy 3 nappal gyorsul a tervidőszak folyamán, ami egyértelmű azzal, hogy az átlagos belvizek levezetési ideje 22— 23 napról 19—20 napra csökken. A stabil belvízi szivatytyútelepek kapacitása 498 m3/s-ról 588 m3/s-ra növekszik. Jelentős lesz az előrehaladás a belvizcsúcsokat csökkentő tárolók építésében és az övgátolt legelők területe is növekszik. Ez lehetőséget ad nagy belvízmennyiségek időszakos tárolására és egyben a korszerű legelőgazdálkodásnak is fontos eszköze. Jellemzésül megemlítem, hogy 1970-ig a belvízi tárolók térfogata 170 millió m3-ről 250 millió m3-re, míg az övgátolt legelők területe 80 km2- ről 400 km2-re növekszik. A vízrendezés korszerű fejlesztési elveinek meghatározásánál abból indultunk ki, hogy a mezőgazdasági nagyüzem alapeleme a tábla, melynek kialakításánál egyfelől a mezőgazdasági-termelési, másfelől a vízrendezési és a vízhasznosítási szempontokat együttesen kell érvényesíteni. A tábla kialakításánál és a táblán belül az agrotechnikai és kultúrtechnikai munkáknál olyan módszert célszerű követni, mely elősegíti, hogy a csapadék — a talaj vízfelvevő kapacitásától és vízáteresztő képességétől függően — elsősorban ott jusson a talajba, ahol leesett. A leesés helyén nem tárolható, helyileg káros vizeket átmeneti tárolással más táblákon, főleg rét-, legelő- és erdőterületeken kell elhelyezni és csak a káros belvíz szabályozott tárolásával és terelésével ki nem küszöbölhető vizek kerüljenek levezetésre. A sík vidéki területeken a vízgazdálkodási szempontból is helyes táblák kialakításával egyidőben a dűlőúthálózatot úgy kell kiépíteni, hogy az utak árokrendszere a határos táblák fölös vizeit is befogadja és levezesse az üzemközi belvízrendezési művekig. Egyes talajtípusoknál, ahol a talaj optimális vízállapotának eléréséhez szükséges, az alagcsövezést, vagy vakonddrénezést az eddiginél jóval kiterjedtebben kell alkalmazni és ki kell alakítani a csőgyártás és csőfektetés műszakilag fejlettebb és gazdaságosabb feltételeit. Ennek elősegítésére korszerű árokásó és csőfektető gépi berendezéseket állítunk munkába. A komplex vízrendezés a főművek, az üzemközi és üzemi létesítmények kiépítését, műszaki fejlesztését öszszekapcsolja a kultúr- és agrotechnikai eljárásokkal. Az üzemi, üzemközi, vízrendezési művek és a főművek egységes rendszert alkotnak, hatékonyságuk akkor érvényesül a legjobban, ha tervezésük, kivitelezésük öszszehangoltan, a különböző forrásokból (állami költségvetés, üzemek saját eszközei, társulati érdekeltségi hozzájárulás, bankhitelek stb.) származó anyagi eszközök koncentrált, egységes terv szerinti felhasználásával történik. Ezeknek a szempontoknak érvényesítésével a következő években lényegesen meggyorsul a vízrendezési munkák fejlesztési üteme és hatékonysága. A kisvízfolyások rendezése régebben a mederrendezésre és a levezető csatornahálózat építésére korlátozódott. Ezt a gyakorlatot felváltotta az egész vízgyűjtőre kiterjedő mezőgazdasági, talajvédelmi, vízrendezési és erdészeti munkák együttes, összehangolt alkalmazása. A gyengén gazdálkodó termelőszövetkezetek ;.öme a talajvédelemre szoruló területeken van. Egy bizonyos lejtőkategórián felül azonban — a 15—17°-osnál nagyobb hajlásszögű lejtők esetén — általában nem gazdaságos mindazoknak a költséges komplex talajvédelmi és vízrendezési munkáknak az elvégzése, melyek az ilyen területeknek szántóföldi művelésére való alkalmassá tételéhez szükségesek. Mind a gazdaságok, mind a népgazdaság számára sokkal hasznosabb, ha ezeket a területeket erdősítjük. A múltban a vízfolyások medrét a 4—5 évenkénti gyakorisággal előforduló árvízi hozamok levezetésére méretezték, a mezőgazdaság növekvő igényeinek megfelelően a kisvízfolyások medrét úgy építjük ki, hogy a 10 évenként előforduló legnagyobb vízhozam le vezetésére legyenek alkalmasak. Jelenleg a kisvízfolyások vízhálózatán a főbefogadóknak kb. 63%-a van ennek megfelelően méretezve. Ezt a kiépítettségi fokot a III. ötéves terv időszakában kb. 70%-ra növeljük. AZ ÁRVÍZVÉDELEMRŐL Az 1963. évi, majd az 1965. évi árvizek, végül 1968. tavaszán a Tisza völgyében lezajlott árvíz egyértelműen bizonyítják, hogy bár árvédelmi rendszerünk fejlesztése érdekében az elmúlt években sokat tettünk, jelentősen meg kell gyorsítani az árvízvédelmi művek kellő biztonságra való kiépítésének és a folyószabályozás fejlesztésének ütemét. Az elmúlt 20 évben országunk folyóin 15 árvíz vonult le. Ezek közül 7 árvíz gátszakadást és jelentős károkat okozott. Az 1965. évi nagy dunai árvíz elleni védekezésnél csak a népgazdaság erőforrásainak rendkívüli mozgósításával, jelentős költséggel és szinte emberfeletti erőfeszítéssel sikerült nagy kiterjedésű területek, számos város és község elöntését elhárítani. A töltéseket az árvíz mind hidraulikai, mind talajmechanikai szempontból a védőképességüket jóval meghaladó mértékben vette igénybe. A töltések magassága és keresztszelvénye több száz kilométer hosszban nem felel meg a biztonsági követelményeknek. Az árvédelmi művek jórészt a múlt század második felében, kezdetleges, gyakran hibás eljárásokkal épültek, minőségi állapotuk, talajmechanikai jellemzőik sem kielégítőek. Az utóbbi évek tapasztalatai bebizonyították, hogy azokon a védvonalszakaszokon, amelyeket a kívánt mértékben megerősítettek, a biztonság kielégítő, a védekezés nem igényelt nagyobb erőösszpontosítást és a védekezési költségek-is lényegesen alacsonyabbak voltak. A III. ötéves terv időszakában mintegy 10 millió m3 földmunkával erősítjük az árvédelmi töltéseket. Ez a földmunkamennyiség kb. egyötöde annak, amit az árvízvédelmi töltéseknek a 100 évenkénti előfordulási valószínűségű árvizekkel szembeni biztonságra való kiépítéséhez el kell végezni. Ez annyit jelent, hogy a jelenlegi építési ütem mellett három évtized volna szükséges az árvízvédelmi töltésrendszernek az előírt biztonságra való fejlesztéséhez. Elsősorban a dunavölgyi árvízvédelmi műveket erősítjük, főleg azokon a szakaszokon, amelyeknek védőképessége a legutóbbi árvizek során nem bizonyult kielégítőnek. Megépül a Sió torkolati árvízkapu. Árvízkaput építünk a Dunavölgyi Főcsatorna torkolatánál is. Megkezdődnek az Ipoly menti árvízmentesítési és mederrendezési munkák. Az 1966. évi árvíz tapasztalatai alapján, a Tisza mellékfolyói — elsősorban a Körösök 166
