Vízgazdálkodás, 1966 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1966-10-01 / 5. szám

olyan szépen és gyorsan kiépíteni, mint amilyen sikerrel azt bolgár barátaink tették. Őket ezért az elismerés illeti meg, nekünk pedig igyekezni kell behozni a lemaradást.

Nem lehet közömbös számunkra, hogy a bővülő keresletet jelentő piacon mikor és milyen minőségű áruval jelenünk meg? Ha későn és gyenge minőséggel, akkor a piacokat addigra az élelmesebbek lekötik és kiszorulunk a piacról. Gyenge árat kapunk a gyengébb minőségért, hiába vetekedik jonathán almánk a kaliforniai alma zamatával, ha nem tudunk mindig állandó minőséget és mennyiséget szállítani.

Ezen a ponton látom célszerűnek bekapcsolni az öntözéses növénytermesztés kérdésének közelebbi vizsgálatát. Sokszor vitatott téma ez nálunk. Egyesek addig mennek el, hogy felvetik, kell-e nálunk, Magyarországon fejleszteni az öntözéses gazdálkodást. Vannak, akik a kérdést csak sorrendiségében vitatják azt állítva, hogy előbb még sok minden mást kell megadni a mezőgazdaságnak, majd csak azok után következhet az öntözés. A felszabadulást megelőző évek néhány 10 000 hold öntözéséből 1964-re elértük a 468 000 hold üzemelő öntözést. Durván 10 millió holdnyi szántóterületünknek ez 4,7%-a. Az elöl hivatkozott Darrot-cikkben közölt értékelés szerint ez meghaladja az 1960. évi 3%-os európai átlagot.

Jelentős beruházások útján biztosítható vízkészleteink a távlatban 2 millió hold — durván az összszántó terület 20%-ának — öntözését teszik lehetővé. Fejlesztési lehetőségeink tehát korlátozottak. A vízkészletek biztosításának lehetősége már általában ki is jelöli azokat a területeket, ahová az öntözést viszonylag olcsón el lehet helyezni, a vízellátás szempontjából. A teljes fejlesztési lehetőség 20%-át megvalósítottuk, 80% megvalósítása előttünk áll.

A 20%-os megvalósultság már ad bizonyos tapasztalatokat ahhoz, hogy a megvalósítandó 80%-ot jobban valósítsuk meg.

Az öntözés-fejlesztés ellenzőinek egyik döntő indoka, hogy az öntözőtelepeket nem használják a termelők, a gyenge kihasználtság miatt a tervezett megtérülési idő jelentősen meghosszabbodik. Ez valóban sok esetben előfordul. Ennek egyik oka a mezőgazdaság adottságaiból fakad. A mezőgazdaságban dolgozók az ország legkevésbé tanult részét alkotják. Jelentős káros öröksége ez a letűnt világnak. A felszabadulás előtt a tanyai és falusi lakosság zöme még a kötelező elemi iskolai oktatást sem élvezhette végig, hiszen már kora gyermekkorában munkára fogták. Még kedvező eset volt, ha csak libanásztornak állították be. A gyors iparfejlesztés felszabadulás utáni felszívó hatása ismét nem volt jótékony hatású.

A gépek iránt érdeklődő, iskolában is értelmesebb gyerekek, ha felserdültek, az iparban helyezkedtek el, vagy tovább tanultak. Otthon csak a gyengébbje maradt, néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve. Régi szabály, hogy minél szűkebb valakinek az ismeretanyaga, annál jobban ragaszkodik az általa ismert, régi módszerhez, amely már nemzedékek során bebizonyította, hogy azon az úton meg lehet élni. Ezt a konzervatív parasztságot egyidejűleg bevezetni a szocialista gazdálkodás szervezetébe és ott az amúgy is sok újjal megterhelt nagyüzemi gazdálkodásra átállítani nem csupán az ismeretek elsajátításán múlik. A gyakorlat ma is naponta mutatja meg, hogy az ismeretek megszerzésén túl döntő annak a tudatnak a felébresztése, hogy az egész átszervezés az ő sorsának jobbra fordítása érdekében történik. Amíg ezt a paraszt el nem hiszi és nem tapasztalta, addig az egyébként a termelés irányításához rendelkezésre álló szervező erő jelentős részét a mellénk állítás érdekében végzett erőfeszítés köti le. A sok új között ott van az öntözés is. A meggyőzés csak türelemmel végezhető és csak eredmények alapján lesz sikeres.

A közös gazdálkodástól való idegenkedés sok helyen megszűnőben van. A nagyüzemi módszerekkel való gazdálkodással, ezen belül különösen az öntözéssel, még nem mindenütt barátkoztak meg. Ahogy azonban a helyesen alkalmazott nagyüzemi módszerek gyarapítják a tagság jövedelmét, növekszik a bizalom és bátrabban alkalmazzák a korszerű nagyüzemi módszereket, köztük az öntözést is.

Hozzá kell azonban tenni még azt is, hogy az öntözés olyan eszköze a növénytermesztésnek, mint az orvos operáló kése. Ha helyesen bánnak vele, gyógyít, nagyobb termést ad, ha szakszerűtlenül kezelik, súlyos kárt okoz, terméscsökkenést eredményez. Idő kell hozzá, amíg megtanulják. A több 100 000 holdnyi öntözés közel ugyan ennyi hozzáértő munkáskezet igényel. Gondoljunk arra, hogy például szőlő, gyümölcstermesztés tömeges elterjesztéséhez egyegy vidéken 1—1 új generáció felnövésének kellett eltelni. Túlzott követelmény volna azt képzelni, hogy az évi 100 000 hold nagyságrendű fejlesztés szakmunkás szükséglete egyik napról a másikra biztosítható. Csak fokozatosan lehet a fejlesztést végezni és fokozatosan bekapcsolni. Az azonban valószínű, hogy nem lesz célravezető a néhányszáz holdas öntözőtelepet 4—5 részletben megépíteni.

Sok esetben a tervező a gazdaságossági számításnál úgy járt el, hogy feltételezte, hogy az egész mű a megépítés után nyomban teljes terjedelmében üzemelni kezd, a várható maximális terméstöbbleteket elérve. Az így végzett számítás a megtérülés optimuma, de gyakran nem ez valósul meg.

Mivel a megépült területen nincs biztosítva a teljes szakértelem, a területegységre jutó terméstöbblet alatta marad a tervezettnek. Ez meghosszabbítja a megtérülési időt. De mivel néha nem is az egész terület kapcsolódik be egyszerre, rendszerint ez a csökkent terméstöbblet is csak kevesebb területen ielentkezik. Ez tovább hoszszabbítia a megtérülési időt.

Hazai éghajlatunk mellett a nyári csapadékban az egyes évek között jelentős eltérés lehet.

146