Vízgazdálkodás, 1965 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1965 / Melléklet
120 NAPOS KÜZDELEM Az árvízvédelemnek Magyarországon kiemelkedő jelentősége és nagy hagyománya van. Hazánk területének egynegyed részét, kereken 4 millió kh-t árvízvédelmi töltések védenek az ár pusztítása ellen. A múlt század közepén kezdődtek meg azok a nagyszabású munkálatok, amelyek megteremtették az addigi vízjárta, posványos, nádas területeken az emberi élet feltételeit és lehetőségeit. Több mint 4000 km hosszban épültek ki a töltések a Duna, Tisza és mellékfolyóik mentén. Ehhez a nagyszabású munkához Európában csak Hollandia ármentesítése hasonlítható. Az árvédelmi töltések — a múlt század adottságainak megfelelően — nem egységes terv szerint, időben hosszan elnyújtva, szakaszokban épültek. Egy-egy nagy árvíz pusztítása mindig lendületet adott a munkának, az aszályos években viszont erősen csökkent az építési kedv. Ez a rapszódikus megvalósítás okozta — amellett, hogy a múlt században a kivitelezési technológia is kezdetleges volt —, hogy árvédelmi töltéseink szerkezete nem egységes, a gáttest tömörsége, a töltés anyaga sok helyen nem kielégítő, a keresztmetszeti méretek és a magassági biztonság rendkívül eltérő. A Tisza völgyében az ármentesítési munkák Széchenyi István kezdeményezésére Vásárhelyi Pál tervei alapján 1846-ban megindultak. A szabadságharc alatt és az utána következő években azonban a munkák üteme erősen lecsökkent. Az 1879-es szegedi árvízkatasztrófa terelte ismét a figyelmet az árvízmentesítés már-már feledésbe merült ügyére és az 1881., valamint az 1888. évi rendkívüli árvizek hatására végig a Tisza mentén megindult a gátak erősítése és a még szabadon hagyott öblözetek bevédése. A többízben végrehajtott erősítések eredményeképpen a tiszai töltésrendszer állapota megfelelő, keresztmetszeti és magassági méretei az előírt biztonságot általában kielégítik. A Duna-menti töltések jóval lassúbb ütemben épültek, az ármentesítés munkája még napjainkban sem fejeződött be. A dunavölgyi ármentesítés elmaradása két okra vezethető vissza. A Duna mentén egyrészt már korábban is kiépültek kisebb helyi jelentőségű árvédelmi gátak, az árvíz pusztítása tehát ritkábban jelentkezett, másrészt az árvíz által fenyegetett terület is lényegesen kisebb volt, mint a Tisza völgyében, az ország figyelme és a kezdeményezés tehát természetszerűleg elsősorban a Tiszára irányult. A Felső-dunai és a Budapest alatti árterületek töltései jórészt a múlt század második felében épültek, a fővárosi szakaszt pedig az 1870—75-ös évek között rendezték, éppen idejében, mert nélküle 1876-ban megismétlődhetett volna az 1838. évi árvízkatasztrófa. Az ármentesítés üteme a huszadik század első felében erősen lecsökkent, hosszú évtizedekig teljesen szünetelt. Csak az 1954. és 1956. évi árvízkatasztrófák után indult meg ismét az érdemi munka, amikor az egységes vízügyi szervezet központi irányítása, felkészültsége és céltudatos munkája lehetővé tette a nagyobb ütemű fejlesztést. Az elmúlt 10 évben árvízmentesítési célokra mintegy 1,5 milliárd forintot fordítottunk és több mint 25 millió m3 föld beépítésével erősítettük a töltéseket. E nagy munkák ellenére az árvízvédelmi biztonság — elsősorban a Duna mentén — még korántsem kielégítő. Az árvédelmi töltések koronamagassága, az előírt biztonság, a keresztmetszeti méretek a Duna mentén többszáz km hosszúságban nem kielégítőek. Ahhoz, hogy a fejlesztési célkitűzésekben megkívánt biztonságot elérjük, 5 milliárd forint értékben, mintegy 40 millió m3 földmunkával kell részben a meglévő töltéseket megerősíteni, részben új töltéseket építeni. Anyagi lehetőségeinkhez képest tehát az elmúlt években jelentősen megerősítettük az árvédelmi töltéseket, a rendkívüli magasságú és tartósságú árvíz ellen azonban a védelmi rendszer számos szakasza gyengének bizonyult, magassági és keresztmetszeti hiányosságok mutatkoztak, így csak a műszakianyagi erők maximális igénybevételével és megfeszített munkával sikerült elhárítani a katasztrófát. A Duna Európának a Volga után a második legnagyobb folyója. Hossza a Fekete-tengeri torkolattól a Fekete-erdői forrásokig 2850 km. A déli országhatárig terjedő vízgyűjtőterületének nagysága 210 ezer km2. Ebből hazánk te-9
