Vízgazdálkodás, 1965 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1965-10-01 / 5. szám

AZ ORSZÁGOS VÍZÜGYI FŐIGAZGATÓSÁG FOLYÓIRATA * 1965. SZEPTEMBER—OKTÓBER

ЛCo\

Megemlékezés Vedres Istvánról, a vízügyi szolgálat XVIII. szíízadi kiváló munkatársáról és Krieger Sámuelról, a mezőgazdasági vízgazdálkodás úttörőjéről.

Vedres István

1765. szept. 22-én — 200 esztendeje — született Szegeden Vedres István szegedi városi mérnök, gazdasági-műszaki szakíró, a mezőgazdasági vízgazdálkodás úttörője. Kimagasló képviselője volt a felvilágosodás és a reformkor haladó szellemű, széleslátókörű, sokoldalúan képzett mérnök-típusának. A gazdaságtörténeti irodalom joggal tekinti Széchenyi egyik előkészítőjének, sőt előfutárának.

Tanulmányait a pesti tudományegyetem bölcsészeti karán és a Mérnöki Intézetben (Institutum Geometricum) végezte s az elsők között szerzett mérnöki oklevelet (1786).

Mint szépíró — költő és színdarabíró — a magyar nyelvújítás korának nem jelentéktelen, Dugonics és Révai köréhez tartozó, a kortársak által nagyrabecsült alakja volt. — Mezőgazdasági szakirodalmi tevékenysége a kor világlátott gazdasági szakíróival, Pethe Ferenccel és Rumy Károllyal állítja egy sorba. Úttörő munkát végzett a futóhomok megkötése terén s erről írt tanulmánya: „A sivány homokság használhatása” e tárgykörben a kor legjelentősebb munkája.

Erdősítési kísérleteit -— saját birtokán — már 1789-ben megkezdte, majd a városi tanács támogatásával egyre szélesebb körben folytatta. Legjelentősebb eredménye a később gazdag szőlő- és gyümölcstermelő vidékké fejlődött Csengele határának megvédése a futóhomok pusztításától 200 000 nyárfa, 80 000 fűzfa és 140 000 akáccsemete elültetésével (1806). Eredményeinek nagy szerepe volt az erdősítés kérdésének előtérbe kerülésében s abban, hogy az országgyűlés 1807-ben törvényt hozott ,,A futóhomokos közhelyeken erdők plántálásáról” (1807. XX. t. c.), valamint abban, hogy az uralkodó a Selmeci Bányászati Akadémián megszervezte az erdészeti fakultást, a mai soproni Erdőmérnöki Főiskola elődjét. így azután, amikor említett munkája 1825-ben megjelent, az már nem

keltett olyan figyelmet, mint amilyent megérdemelt volna: úgy tűnt, mintha a szerző nyitott kapukat döngetne s a kortársak közül is kevesen tudták, hogy a kezdeményezés Vedres érdeme.

A legnagyobb hatású a gazdasági és vízügyi műszaki irodalmi tevékenysége volt. Joggal tekinthető a magyar nyelvű vízügyi irodalom megteremtőjének. 1805-ben jelent meg „A Tiszát a Dunával összekapcsoló új hajókázható csatorna . ..” c. gazdaságpolitikai jellegű röpirata, melyben Szeged országos kereskedelmi, közlekedési és ipari központtá fejlesztése érdekében szegedi csatornatorkolatot, országos (gabona) közraktár, télikikötő és hajógyár építését javasolta. (A javaslat reális alapokon nyugodott: Szeged a marosi sóhajóút végpontja, a délmagyarországi hajó- és malomépítés központja és fontos vásárváros volt. Az ország egyik legnagyobb települése: lakóinak száma a 18. század folyamán messze meghaladta Pozsony és Pest lakosságáét.) Két évvel később jelent meg a csatornaépítés kérdéséhez, valamint az 1790/91-es országgyűlésen felvetett „fundus publicus” („országos fejlesztési alap”) gondolatköréhez kapcsolódó „Egy nemzeti jószág” c. munkája, melyben egy gazdasági és műszaki, valamint kulturális fejlesztési alap létesítésének kérdéseit s ezzel kapcsolatban szinte Széchenyi „Hitel”-jének gondolatait veti fel — Széchenyi előtt egy negyedszázaddal.

Érdekes vízépítési javaslata a tiszántúli árapasztó (és öntöző) csatorna terve, melyet „A túl a tiszai nagyobb árvizek eltéríthetéséről. . .” c. munkájában ismertetett 1830-ban. Véleménye szerint a Tiszavölgy árvédelmét egyedül töltésezéssel biztosítani nem lehet s ezért egy árapasztó csatorna építését javasolja, mely a Tiszavölgy keleti peremén végigvezetve, a terület komplex vízrendezésére, illetve komplex vízgazdálkodásra nyújtana lehetőséget: lecsapolásra, tógazdálkodásra, öntözésre és rizstermelésre. Bár a műszakilag kidolgozatlan javaslat értéke erő-129