Vízgazdálkodás, 1963 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1963-06-01 / 2. szám
VÍZGAZDÁLKODÁS 55 A BALATON SZABÁLYOZÁSÁNAK TÖRTÉNETE A Balaton vízgazdálkodásával már a rómaiak foglalkoztak. Magas műszaki felkészültségük és kultúrájuk lehetővé tette a tó vízszabályozásából eredő gazdasági előnyök felismerését. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjék, mindenekelőtt a szállítási útvonalak megteremtéséről kellett gondoskodniuk. A tó vízszint-szabályozására a Sió kitorkolásánál építettek tutajleeresztőt és fazsilipet, i. u. 292-ben, Galérius császár idejében. Erről a munkáról Sextus Aurélius Victor emlékezik meg a „História Románában”. A vízszint-szabályozással a víziúti szállítást tutajozás formájában oldották meg. A Bakony erdeiből kitermelt fát víziúton szállították a Dunára, illetve a birodalom belsejébe. A vízszint-szabályozás a közúti közlekedés szempontjából is eredményes volt, amennyiben ez óvta meg bizonyos mértékig a hadiutakat a tó elöntéseitől. Ugyancsak a vízszint-szabályozás után indult meg a fürdőjellegű nyaralótelepek építése az északi parton. (Kenese, Csopak, Füred, Fenék-puszta, Győrök stb.) A római birodalom bukása után a népvándorlás korában e művek tönkrementek. A népvándorlás utolsó hullámaként érkező magyarság birtokba vette ugyan a területet, de mint lovas pásztornép, az utakon kívül (amire a tihanyi apátság alapítólevele is utal) különös gondot a vizszint-szabályozó művekre nem fordított. Annál is inkább, mert a gyér lakosság, fejletlen kereskedelem a víziúti szállítást nem igényelte. Így a zsilip-rendszer teljesen elpusztult, feledésbe ment. Feltárását ez évben tervezi az OVF a keszthelyi múzeummal. A XVI. századig a tóról, illetve a vízrendszerről érdemleges anyag nem maradt fenn. Hagyományok szerint a török hódítók is foglalkoztak a Balaton víziút szabályozásának kérdésével. 1557-től származnak első térképes emlékeink: Láziusz balatoni térképei. Ezek a vízrendszer vízfolyásait, valamint a települések helyeit olyan nagy hibákkal ábrázolják, hogy a térképek hitele alapjaiban vitatható. Érdemleges adatot Bél Mátyás pozsonyi evangélikus rektortól (1684—1749) kapunk, aki hitelt érdemlő nagyszabású földrajzi leírásában festi le a vízrendszer helyzetét, Mikoviny Sámuel földmérő térképmellékleteivel. A leírás szerint a Sión (Sivó) már több vízimalom működik és a Sió-meder a száraz és nedves évektől függően tulajdonképpen időszakos vízfolyás, rendezetlen és magas kitorkolási fenékszintje miatt. Természetesen ennek következtében az egész Siómeder buja növényzetével és a malomgátak visszaduzzasztott pangó mocsaraival lényegében vadvízország, melyben helyenként úszólápok képződtek. (Bél Mátyás szerint Hídvég és Mezőkomárom között, a Sió teljesen eltűnik a láp alatt.) A buja vízinövényzet még tovább rontotta a meder rendezetlen lefolyási viszonyait — ugyanakkor nedves időszakban állandó árvizeket okozott. Ez volt a helyzet a Sión, de semmivel sem volt jobb a tó déli partvidékén, ahol a Balatonba torkolló rendezetlen vízfolyások a lapos partokon szétterülve, áthatolhatatlan zsombékos „bozótokat” alkottak. Ez a növényzet évezredek során a tőzegmezőket táplálta, nedves évjáratokban a nehezen elhódított berkek legelőit is elöntötte. Nyugaton a Kis-Balaton lassan töltődő medre hatalmas nádas-rengetegeivel zárta körül a tavat, így egyedül az északi part dombvonulatain jöhettek létre és fejlődtek ki állandó települések. Ilyen körülmények között kezdődött — mondhatjuk nyugodtan — az az évszázadokig tartó szabályozási munka, ami napjainkban is csak részben fejeződött be. Kezdetét akkor vette, amikor Ausztria a 30 éves háború elvesztése után Magyarország mezőgazdasági kiaknázását tűzte ki célul. Az első tervekkel és munkákkal a tó lecsapólásával nyerhető mezőgazdasági területekkel az „Almanach von Ungarn 1778” foglalkozott. Krieger Sámuel a „Descriptói fluvii Sió et Lacus Balaton” (1780) című munkájában már három variációban tárgyalja a lecsapolás gazdasági lehetőségeit. Ez a terv nyilván kapcsolódni kíván a Bőhm Ferenc által már megindított Sárvízszabályozás munkáihoz (1770—72). Ezek a tervek szolgáltattak alapot Beszédes József 1816, majd 1817-ben elkészült terveihez, mely alapján megindult munkák 1827-ben fejeződtek be, nem várt eredményt hozva, amennyiben a Simontornya alatti szakasz vadvízországát virágzó rétekké varázsolta. A szabályozás legnagyobb kerékkötői a vízimalmok (illetve tulajdonosaik voltak), melyeket az időközben társulatokba tömörült érdekeltségek igyekeztek megvásárolni és elbontani vagy rászorítani a tulajdonost árapasztók építésére (Fok, Kiliti, Komárom, Ozora, Simontornya, Kövesd.) Az eddig végzett munkák, bár jelentékeny előrehaladást jelentettek, nem oldották meg a Sió szabályozását, sem ezen keresztül a Balaton vízszabályozását, mivel a mentesített területek csapadékos években ismét víz alá kerültek. 1842-ben Beszédes újabb tervei alapján a munka megszakításokkal folyik tovább és ennek a munkának újabb lendületet adott 1858-ban a Déli Vaspálya Társaság sürgetése, mert a Balaton magas vízállása a vasúti pályatestet veszélyeztette.
