Vízgazdálkodás, 1962 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1962-06-01 / 2. szám
34 VÍZGAZDÁLKODÁS képpen konkrét tartalommal töltjük meg a második ötéves tervtörvénynek azt az iránymutatását, amelyik az öntözés fejlesztésének alsó határaként jelölte meg a 460 ezer holdat. Mire alapozhatjuk most a felemelt célkitűzést? Mindenekelőtt a szocialista nagyüzemi gazdálkodásban rejlő lehetőségekre. Másodszor és ez természetszerűleg összefügg az előbbivel, a megnövekedett öntözési igényekre. Harmadszor az öntözésben elért biztató eredményekre, köztük a gépi technika térhódítására az öntözéses termelésben. De talán nem árt szólni arról, hogy bizonyos szemléletbeli korlátokat is le kellett küzdenünk ahhoz, hogy bátrabban haladhassunk előre az öntözéses termelésben. Helyenként túlzó, egyoldalú, másszor maradi nézetekkel kellett a meggyőzés eszközeivel megküzdeni. Az öntözés terén kibontakozó gyors ütemű fejlődés, — mely minden korábbi elképzelést túlszárnyalt, az útkereséssel együttjáró, sokszor éles szakmai vitákat váltott ki, amelyek végül is a haladást szolgálták, de előbb ezeket alkotó irányba kellett terelni. Ma már túlhaladottnak lehet tekinteni azokat a nézeteket, amelyek úgy tartották, hogy nem lehet a mezőgazdaság szocialista átszervezésével egyidejűleg jelentős előrehaladást elérni az öntözésben, hanem meg kell várni, amíg az „ideális” nagyüzemek kialakulnak és* csak a megerősödött, a gépesítés magas fokán álló, megfelelő állóeszközállománnyal, állatállománnyal, gazdasági épüetekkel, a korszerű gazdálkodás szinte valamennyi eszközével rendelkező termelőszövetkezeteknél lehet bevezetni a mezőgazdasági termelésnek ezt a fejlett módszerét. Voltak, akik úgy vélték, hogy az öntözés nagyarányú fejlesztését csak a leghaladottabb eljárásokkal, a legkorszerűbb öntözőberendezésekkel lehet megvalósítani és olyan nézetek is voltak, amelyek sáerint csak állami erővel és állami szervezettel valósítható meg az öntözés fejlesztése. A gyakorlat bebizonyította, hogy az öntözés fejlesztésében, a népgazdasági lehetőségek és a helyi körülmények figyelembevételével rugalmas, sokoldalú módszereket kell alkalmazni. Párosítani kell a nagy öntözőrendszerekből történő víznyerési lehetőségeket a helyi víznyerési lehetőségekkel, — a korszerű öntözési módszereket az egyszerű hagyományos öntözési módszerekkel és az állami erőforrásokat a saját erőforrásokkal. Amint az egész mezőgazdaság fejlődésében, úgy az öntözésben is fordulóponthoz érkeztünk. Itt azonban a „kettős feladat” megoldása most válik időszerűvé: az öntözött terület nagyarányú kiterjesztésével egyidejűleg meg kell valósítanunk az öntözés belterjes fejlesztését. Az elért biztató eredmények ellenére öntözőgazdaságainkra még sokszor a kisüzemtől örökölt, vagy a nagyüzemek fejlődésének kezdeti időszakára jellemző külterjes módszerek a jellemzők. Az öntözés eredményességének ma még gyakran egyedüli mutatószámaként az öntözött területet veszik figyelembe, holott nem lehet csak a holdak számán keresztül értékelni az öntözés fejlesztését. Elsősorban azt kell célul kitűznünk, hogy az öntözés termelési színvonalát, belterjességét lényegesen emeljük és ez úton az öntözés révén az egységnyi területről viszonylag minél kisebb beruházással és üzemi ráfordítással, minél nagyobb többlethozamot és többletértéket érjünk el. Hadd kapcsolódjak itt Fehér elvtárs beszámolójának ahhoz a megállapításához, hogy a tavalyi aszály után az öntözés további kiterjesztése nem igényel jelentősebb agitácíót. Általános agitációra valóban nincs szükség, de szükség van az eddiginél konkretebb, hozzáértőbb, szakmailag megalapozottabb és hatékonyabb vízügyi-műszaki, mezőgazdasági felvilágosító munkára, mely megveti az alapját a korszerű nagyüzemi módszerekkel folytatott belterjes öntözéses termelés fejlesztésének. Az öntözés gyorsított ütemű fejlesztésének eszközeit vizsgálva választ kell adnunk arra a kérdésre, hogyan biztosítjuk az ehhez szükséges jelentős vízmennyiséget. A víz iránti megnövekedett igények tükrében egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a víz korlátozott mértékben rendelkezésre álló természeti kincs, amellyel tervszerűen és takarékosan kell gazdálkodni. A víz nem áll bőségesen rendelkezésünkre, mégis nemcsak a 600 ezer, hanem nagyobb távlatokban legalább 2 millió hold öntözött terület vízellátása biztosítható, ha az ehhez szükséges műveket fokozatosan megépítjük. Az ötéves tervidőszakban megvalósítandó 600 ezer hold öntözött területből kb. 300 ezer hold vízellátása nagyobb területekre kiterjedő öntözőrendszerek útján valósítható meg. Szükségessé válik ennek során az öntözőrendszerek bizonyos fokú továbbfejlesztése. De az öntözött terület közel felének vízellátását helyi víznyerési lehetőségekre kell alapoznunk. Ennek a célkitűzésnek megvalósítása megköveteli, hogy a helyi víznyerési lehetőségek és az öntöző-üzemek területi elhelyezésének összehangolása érdekében, üzemről üzemre menő szervező munkát végezzünk, — ami csak a megyei, járási, helyi párt-, tanácsi és vízügyi szervek szoros együttműködésével vezethet a kívánt eredményhez. A helyi víznyerési lehetőségek ilyen nagymértékű hasznosítása korábban alig volt elképzelhető. A víztározás, mely egyre inkább a vízgazdálkodás előterébe kerül, ezen a téren széles lehetőségeket tár fel. A télen vagy tavasszal bőségben jelentkező vizek tározása azokra az időszakokra, amikor kisebbek a természetes vízhozamok, sokszor egyszerű eszközökkel, kis- és törpetározókkal megvalósítható a kisebb vízfolyásokon. Ehhez nincs szükség nagy beton völgyzáró gátak építésére, hanem egyszerű földből épült völgyzáró gátakkal is megépíthetők. A dunántúli és az északi domb- és hegyvidék kis vízfolyásainak völgyeiben sok lehetőség kínálkozik a kis víztározók rendszerének kiépítésére. Sok példamutató, hasznos kezdeményezés mu-
