Vízgazdálkodás, 1960 (1-2. szám)
1960-12-01 / 2. szám
VÍZGAZDÁLKODÁS 11 hivatva szolgálni, hogy előbbire vigyék az esőszerű öntözés korszerűsítésének ügyét. A mezőgazdaság várja a jó hatásfokú, gazdaságos üzemű és olcsó esőztető berendezéseket, melyeknek kialakítása és gyártása azonban még igen sok műszaki probléma megoldását teszik szükségessé. Jelenleg több helyein is különböző elgondolások alapján folynak kísérletek és ún. „mintadarab” előállítások gyorskapcsoló-fej ek, szórófejek, armatúrák stb. újszerű kialakítására. Annak az elvnek fenntartása mellett, hogy az egészséges „konkurrencia” itt is jó eredményeket hozhat, szükséges leszögezni, hogy a jövőben minden ilyen célt Műanyagcső szakítási próba után szolgáló berendezés, felszerelés stb. csak megfelelő minőségvizsgálat után kerülhessen gyártásra, illetve forgalmazásra. A hazai esőztető berendezések gyártása ma már (túljutott a kezdeti időszakon és ha eddig a hirtelen felfejlődés magyarázhatta is a minősítések teljes hiányát, ezt a továbbiakban elhanyagolni nem lehet. A minősítések megfelelő előkészítése érdekében a vízügyi szolgálat keretein belül kialakításra kerülő berendezések, felszerelése stb. előzetes vizsgálatára véleményező bizottság alakítása látszik célszerűnek, melynek tagjai sorába a felügyelet, a tudományos kutatás, a tervezés és a gyártás szakemberei kerülhetnének. Ez annál is inkább időszerű, mert a közelmúltban hozott kormányintézkedés előírja, hogy az öntözések céljait szolgáló gépek és felszerelések minősítése az Országos Vízügyi Főigazgatóság képviselőjének bevonásával történjék. Ez az intézkedés igen jelentős mértékben fogja elősegíteni a tótűzött célok elérését. A VÍZGÉPÉSZETI VÁLLALAT közleménye Az ivóvízellátás helyzete Nógrádban írta: CSER GYULA, a Nógrád megyei Tanács VB elnöke A mezőgazdasági nagybirtokok és a bányavidéki nagyipari vállalatok által uralt, felszabadulás előtti, 215 ezer lakosú Nógrád megye ivóvízellátás szempontjából az ország legrosszabban ellátott megyéi közé (tartozott. Talán legjobban jellemzi ezt az a helyzet, hogy akkor még a megyei székhely — Balassagyarmat — sem rendelkezett közművesített, rendezett ivóvízellátással. Salgótarjánban, az ipari Mátranovákon, Kisterenyén, Jánosaknán, Rónabányán és Forgách-telepen a bányavállalatok létesítettek ugyan kisebb jelentőségű — ma már törpevízműnek sem nevezhető — vízműveket, azonban ezek csak a vállalatok alkalmazottainak szűk körét látták el ivóvízzel. A másik jellemzője ezeknek a létesítményeknek az volt, hogy nem a szociális ellátottság fokozása érdekében hozták létre, hanem a vállalatok saját profitját biztosító kényszerűség miatt. A megyében ez időben a közműves ivóvízellátás csak az összlakosság 10,7%-a részére volt biztosítva, s ezzel az arányszámmal a megye az országban a 16-ik helyet foglalta el. A lakosság nagy tömegét a 98%-ban fertőzött magán- és a „csak” 80—85%-iban fertőzött községi közkutak látták el ivóvízzel. Nem lehet csodálkozni, ha az akkori statisztikai évkönyveket lapozva, a csecsemőelhalálozás és a fertőző betegségben elhalálozottak elszomorító és megrendítő számadatait olvassuk. Közvetlenül a felszabadulás után — 1950-ig — a helyzet csak lassan változott, mivel ebben az időben a világháború romjainak eltakarítása, az anyagi helyzet helyreállítása kötötte le a gazdasági erőket. Lényeges változást a tanácsrendszer
