Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 10. A vízgazdálkodás nemzetközi kapcsolatai
désekről tárgyalnak (pl. vízminőségi, vagy árvíz- védelmi vonatkozásokban). Az öt Tisza-völgyi ország (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország, Románia és Szovjetunió) vízügyi intézményei együttműködésének javaslatát a KGST VB 1970-ben jóváhagyta. Az együttműködés kidolgozására a KGST Vízügyi Vezetők Értekezlete Állandó Munkacsoportja intézményi keretet biztosított. A Munkacsoport legfontosabb eredménye az 1972-ben elfogadott tematika és munkaprogram szerint kidolgozott és 1977-ben magyar nyelven is kiadott A Tisza-medence vízkészletei komplex hasznosítására, szennyezés elleni védelmére és árvízvédelmére vonatkozó keretterv c. tanulmány. Valamennyi Tisza-völgyi ország fenntartás nélküli támogatásával indult meg és mindmáig tevékenyen folyik az együttműködés a hid- rometeorológiai észlelő hálózatok és az előrejelzés fejlesztésére vonatkozó feladatban. Az együttműködést és a fejlesztési előirányzatok összehangolását segíti elő a vízgazdálkodási középtávú tervtájékoztatás. A fentiekből kitűnik, hogy a Kárpát-medencében kialakult vízgazdálkodási államközi kapcsolatok eddigi hat évtizedét összességében a kétoldali egyezményekkel szabályozott határvízi együttműködés jellemezte. Az adott keretek között az együttműködés a vízvédelmi, vízszabá- lyozási és vízhasznosítási tevékenységek úgyszólván minden ágazatára kiterjedt és az időszak egészét tekintve fokozatosan bővülő irányzatot mutatott. A trianoni békeszerződést követő években kialakult „a károkozás elkerülése” és „a meglevő vízügyi rend megtartása” elveknek megfelelő defenzív és konzervatív irányzat mellett az utóbbi három évtizedben egyre gyakrabban és egyre tágabb körben jelentek meg „a közös érdekű hasznosítás, szabályozás és fejlesztés” elvét megvalósító együttműködési tevékenységek is. Ennek kiemelkedően legjelentősebb példája a magyar—csehszlovák Duna-szakasz többcélú hasznosítását szolgáló Gabcikovo—Nagyma- rosi Vízlépcsőrendszer. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a közös érdekű hasznosítási és szabályozási elv érvényesítésének gyakorlati megalapozása viszonylatonként igen különböző mértékben érvényesül, és ma még elmarad a lehetséges és kívánatos szinttől. Az együttműködésben résztvevő országok — a korábbi alapelvek és koncepciók megújításának szükségét felismerve — egymástól többé- kevésbé függetlenül tettek kísérletet a vízügyi együttműködés elvi irányvonalának kialakítására. Érthető módon az együttműködésben leginkább érdekelt magyar szakintézmények részéről történt elsősorban ilyen célú kezdeményezés, amikor az 1960-as évek közepétől kezdődően a vízszolgáltatási kapacitások nagy távlatú fejlesztését, illetve a Kárpát-medence és a Duna- völgy vízkészleteit országok közötti eszmei síkú megosztását kívánták az együttműködési koncepció kündulópontjává, céljává tenni. A vízkészlet-gazdálkodási együttműködésekben a felszín alatti vizek védelmével és hasznosításával kapcsolatos kérdések ez ideig még általában csak a közös érdekűnek látszó geológiai összletek feltárási eredményeinek kicserélésére korlátozódtak. Ilyen jellegű rendszeres együttműködés elsősorban a csehszlovákiai szakintézményekkel alakult ki, főként a kisalföldi porózus hévíztárolóval kapcsolatosan. Az utóbbi évek folyamán egyre erősödő mértékben a nagyobb vízrendszerek egészére kiterjedő többoldali együttműködést kívánó feladatként jelentkezik a vízminőség-védelem és a vízminőségi kárelhárítás. Az átfogó és többoldali vízminőség-védelmi együttműködés elvi és intézményi kereteinek kialakítására a legutóbbi években mind a Duna-, mind a Tisza-völgy vonatkozásában történtek kezdeményező és előkészítő lépések, de valamennyi érintett fél számára előnyösnek, illetve elfogadhatónak látszó megoldást ez ideig nem sikerült kialakítani. 10.12. Az együttműködés fejlesztésének főbb irányzatai A fejezet első részében ismertetett együttműködési modell keretei között kialakult két alapelv annak a határhelyzetnek felel meg, amikor az érdekelt feliek az adott politikai, intézményi és társadalmi tényezők hatására általában az első és második alternatívát (a saját eszközökkel elvégezhető beavatkozást, illetve a hatás cselekvés nélküli tűrését) választják és a harmadik alternatívára, vagyis az együttműködés létrejöttére csak akkor kerül sor, ha a másik kettő fizikai, műszaki vagy gazdiasági okokból lehetetlenné válik. Az utóbb említett „a rendszer egészének műszaki és gazdasági optimumához közeledő közös érdekű hasznosítás és szabályozás” az együttműködési modell szempontjából annak a másik szélső helyzetnek felel meg, amikor az országhatár tényéhez kapcsolódó politikai, intézményi és társadalmi tényezők az együttműködést semmilyen vonatkozásban nem korlátozzák, vagyis az érintett felek teljes mértékben a felmerülő és a reálisnak ítélt indítékok, vagyis a rendszer egészére jellemző természeti és társadalmi tényezők mérlege szerint döntenek. Nyilvánvaló, hogy a valóságban mindig a fentebbi két szélsőség közötti közbenső helyzetről, illetve hol az egyik, hol a másik irányba történő elmozdulási irányzatokról van szó. A vízgazdálkodás és az érintett más ágazatok szempontjából az együttműködés fejlesztése, vagy korszerűsítése — a reális indítékok határain belül — mindig az adott és a várható politikai, intézményi és társadalmi körülmények között lehetséges legmagasabb szint megvalósítását, illetve az arra való törekvést jelenti. A magyar vízgazdálkodás államközi kapcsolatainak fejlesztéséiben a fenti elvi célkitűzésen belül meghatározó jelentősége van a hazai vízgazdálkodás új hosszú távú fejlesztési koncepciójának, amelyik az Állami Tervbizottság 5005/1979. 491
