Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 2. Vízkészletgazdálkodás és szabályozás
A Vt. és az azt értelmező Vhr. a vízügyi jog kódexe A vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény (Vt.) és a vele szerves rendszeri és tartalmi egységet alkotó végrehajtási rendeletének, a 32/1964. (XII. 13.) Korm. számú rendeletinek (Vhr.) a megalkotásával a vízügyi jog fejlődésében és a vízügyi tevékenység ellátásában új korszak kezdődött, amely többszöri, változásokkal ugyan tarkított, lényegében azonban mindmáig tartó és elvi egységet alkotó folyamatot indított el. A Vt. máig érvényesen lefektette a vízügyi jog egészének az ágazati szervezetnek és tevékenységnek, a tipikus ágazati viszonyoknak a rendszerét; meghatározta a vízgazdálkodási (vízügyi) működés alapelveit és alapvető szabályait, valamint kidolgozta a vízügyi jog alapintézményeit. A Vt. szabályrendszere — e keretjellegének köszönhetően — az elmúlt két évtized 'alatt kétségkívül be is vált. Az ágazatnak biztos jogi alapját vetette meg, időtállóan rögzítette a szervezet és a működés alapvonásait, úgy, hogy ehhez még a gazdasági ágazati irányítás új intézménye is ellentmondásmentesen adaptálható volt. Ha a vízügyi jogrendszer fejlődése nem mindenkor a Vt. által megszabott mederben folyt, és a mai vízügyi jog nem kellően egységes, vagy éppen a szabályozás hézagos, annak oka nem a Vt-ben lerakott alapok hibája, hanem az, hogy a gazdasági és társadalmi környezet gyors változásaival a vízügyi jogalkotás nem mindig tudott lépést itartani, vagy azt más, aktuálisabbnak tűnő igényeik a kijelölt útijából olykor eltérítették. Ezért mutat a Vt. utáni vízügyi jogfejlődés — belső vízügyi, vagy egyéb külső tényezők váltakozó hatására — az eleve elgondoltnál egyenetlenebb és bonyolultabb képet. A hatvanas évek második felének és a hetvenesek elejének országunkban bekövetkezett konjunkturális hatásai akár a fokozott teljesítményekre ösztönzésben, akár a lehetőségek biztosításában, nem maradtak el a vízgazdálkodás körében sem. Ebben az évtizedben teljesedett ki a korszerű, a fejlett társadalmi-gazdasági igényeknek megfelelni képes vízgazdálkodás, mint tudományosan is megalapozott műszaki-gazdasági tevékenység. Különösen jelentős térbeli és funkcionális komplexitásának kialakulása, kivált közgazdasági természetének és viszonylatainak kidomborodása, mely a gazdasági fejlődés általános irányával egybehangzó volt. E szellemi értékrend kiformálódásával párhuzamosan és általa megtermékenyítve, kiemelkedő jelentőségű és nagyságú teljesítmények, és technikai-technológiai fejlesztéseik igazolták az elméleti modell helyességét. A műszaki-gazdasági fejlődést azonban nem követte az igazgatási-jogi szakterület adekvát értékű felzárkózása. A súly előbb a műszaki, majd a közgazdasági kérdésekre tevődött, míg a vízgazdálkodás „igazgatási” (közhatalmi) jellege, a Vt.-ben magas szinten deklarálódott ugyan, és időnként a fontosságának kiemelése sem hiányzott, de működése nem volt egyensúlyiban az ágazat említett felfelé ívelő tevékenységeivel. Ami közvetlenül a jogalkotást illeti a vízügyi jognak, jelesül a Vt. rendszerének bár gyakorlati igényű, mégis az immanens rendszeri követelményéket kielégítő, tehát elsősorban „jogszempontú” továbbfejlesztése helyett, a mindenkori aktuális ágazati szabályozási igények, az ágazatirányítás, a szervezet- fejlesztés változandó szükségletei, különösen pedig az ad hoc gazdasági-funkcionális szabályozás követelései egy Vt.-n kívüli, attól meglehetősen távol eső jog termelése irányába „húztak el”. Különösen jellemző ez a hatvanas évek utolsó harmadára, az új gazdasági mechanizmus bevezetését követő időre, amikor a külső események késztetései a vízgazdálkodásra is erőteljesen hatottak. Az egységes elvek alapján történő jogi szabályozás folyamatának ez a torzulása külső behatásokkal megokolható. Sajnálatos azonban azért, mert erre az időre esik a Vt. — eddigi (1983-ig) egyetlen — novellizálása, az 1968. évi 30. számú törvényerejű rendelet és a 39/1968. (X. 30.) Korm. számú rendelet, amelyek néhány eléggé jelentős kiegészítést hoztak a vízügyi jogba. Ugyanekkor kapott az ágazat államtitkári jogállású vezetője — miniszteriális ágazatirányítási jogkörben — magasabb szintű jogforrás kibocsátására jogosítványt. A vízgazdálkodás szakmai és vízjogi viszonyait — a Vt. rendszerének a továbbfejlesztését — közvetlenül érintő vízügyi jogfejlesztés tehát már kezdetben, a törvény hatálybalépését követően elmaradt az elképzelttől, az alapszabály keretszerűsége által feltételezett rendszerépítő munka tervszerű és ütemes végzésének kívánalmától. A törvény életbelépése után megindult jogfejlesztés fő építőkövei egyébként nem is a Vt.-hez közvetlenül kapcsolódó, végrehajtási jellegű jogszabályok, hanem azok a jogszabályok, melyek — a törvény intézmény- és szabály-rendszerébe elvben beilleszkedve, vagy legalább azzal ellentétbe nem jutva — formailag különálló, független jogi matériaként jelennék meg, s egy-egy jogterületet vagy jogintézményt mintegy vízügyi „alrendszerként” kiépítve, önálló egységként kapcsolódnák a vízügyi jog rendszeréhez. Ilyen például a szennyvízbírság, a vízdíjrendszer, vagy a közszolgáltatás, az ipari vízgazdálkodás szabályai stb. A jogfejleszitésnek a vázolt módja az adott körülmények között célszerűnek bizonyult, — egyrészt azért, mert jóval egyszerűbb eljárás, mint a törvény módosítása, — másrészt fő előnye az, hogy fenntartja a Vt. magasszintű elvi állandóságát, és keret- szerűségének kihasználásával lehetővé teszi, hogy a jogfejilesztés tág határok között engedelmeskedjék az időben gyorsan változó praktikus kívánalmaknák. 278
