Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 1. A vízgazdálkodás történeti fejlődése
A hidrológiai potenciál hasznosításának történeti és jelenkori irányzatai Amint az előzőekben láttuk, a 19. század közepéig az ártéri gazdálkodás és a hidrológiai potenciál más összetevőinek hasznosítása volt a magyar vízgazdálkodás fejlődésének központi és jellemző irányzata; ez azt is jelentette, hogy- a víz mint természeti erőforrás, az ökológiai potenciál más tényezőivel együttesen, az ország gazdasági fejlődésében és a lakosság életmódjának alakulásában is meghatározó szerepet játszott. Bár az utolsó másfél évszázad folyamán a társadalmi-gazdasági szerkezetben és azzal együtt a vízgazdálkodásban is egyre inkább a technológiai irányzatú fejlődés vált döntő jelentőségűvé, a hidrológiai potenciál hasznosítása is a fejlődés egyik összetevője maradt és abban időszakonként és tájanként változó fontosságú szerepet játszott. A technológiai irányzatú fejlődés kialakulásában és megerősödésében mindenekelőtt a víz- erő-hasznosításnak volt világszerte kiemelkedően fontos szerepe. Ahogy a kézműipar kialakulásához és virágzásához világszerte a vízikerekek nyújtották a legfontosabb energiaforrást, ugyanúgy a gyáripar kialakulása és kezdeti szakasza elválaszthatatlan a vízturbina felfedezésétől (1825) és a vízerő-hasznosítás viszonylag gyors térhódításától. A századforduló évtizedeiben még világszerte a vízerőművek szolgáltatták a gyáripar és a városok energiaszükségletének döntő többségét és a vízerőben gazdag hegyvidéki országok energiahálózata általában még ma is elsődlegesen, vagy igen jelentékeny mértékben vízerőművekre támaszkodik. A vízerő- hasznosításnak ez a szerepe a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben Magyarország hegyvidéki területein is megfelelően érvényesült, s az első világháborúig a vízerőművek létesítése, valamint az akkori ország egész területére kiterjedő országos vízerő-hasznosítási program kidolgozása volt a magyar vízgazdálkodás egyik kiemelt fontosságú feladata. Ennek keretében az ország területén megépült vízerőművekről a III.—101. ábra nyújt vázlatos áttekintést. Mint látható az eddig megépült vízerőműveknek az ország több ezer MW összteljesítőképes- ségű energiatermelésében az összvolumen tekintetében ma már nincs számottevő jelentőségük; a rövid idejű helyi fogyasztási csúcsok rugalmas átvételével azonban a vízerőművek ma is hasznos kisegítő és kiegészítő szerepet töltenek be a helyi és a körzeti energiaelosztásban. A Duna és más nagyobb folyók hazai szakaszának teljes csatornázása útján létrehozható mintegy 850 MW műszakilag hasznosíthatónak ítélt potenciális vízerő-teljesítmény már volumenjében is figyelemre méltó hozzájárulást jelenthet az ország energia-ellátásához. A vízerő-potenciál minél teljesebb kihasználását a következő évtizedek folyamán az olaj és más fosszilis energia- hordozók árának várható emelkedése, továbbá a fogyasztási csúcsokhoz rugalmasan alkalmazkodni tudó energiaforrások iránti igény növekedése előreláthatólag ismét a magyar vízgazdálkodás egyik kiemelt fontosságú feladatává fogja tenni. Főbb vonásaiban a vízerő-hasznosításhoz hasonlóan alakult ki a belvízi hajózás jelenkori fejlődése is. A múlt század közepétől megindult technológiai és ipari fejlődésnek ezen a téren is kettős hatása volt. Egyrészről a gépi meghajtású hajók, a folyami duzzasztómüvek és a műszaki fejlődés más vívmányai által új eszközöket adott a víziút-potenciál sokkal hatékonyabb és gazdaságosabb kihasználásához; másrészről a vasúti és a közúti szállításnak különösen az utolsó fél évszázadban bekövetkezett rendkívüli gyors térhódítása nagymértékben csökkentette a vízi közlekedés és -szállítás viszonylagos jelentőségét. Bár a dunai hajópark és áruszállítás az utóbbi évtizedeikben jelentékenyen növekedett, Magyarország összes áruszállításában a belvízi szállítás aránya 1960-ig 6,5%-ra, 1978-ig pedig 5,4%-ra csökkent. Minthogy az ország természeti adottságai a víziút-hálózat fejlesztése és önálló vízi szállítási alrendszer kialakítása számára kedvezőek, az energiaárak további emelkedésével számoló közlekedéspolitika érvényre jutása esetén a következő évtizedek folyamán a belvízi hajózás szerepének újbóli növekedése várható. Az ökológiai szemléletnek és az energiatakarékos technológiáknak a legutóbbi években bekövetkezett előtérbe kerülése az ártéri gazdálkodás bizonyos elemeinek és múltbeli eredményeinek újraértékelését is szükségessé teszi. A nagyobb folyók mentén a múltbeli ármentesítéseket egészükben véve a mai területhasználatot megalapozó történeti adottságnak és vívmánynak kell tekinteni. Különleges helyi adottságok és hasznosítási célok esetében (például árvízi vésztározók, vagy tájvédelmi területek kialakításában és fejlesztéséiben) azonban hasznos támpontokat nyújthat a régi fokrendszerek kialakítására és üzemére vonatkozó adatok, tapasztalatok feltárása és a mai adottságok szerinti értékelése. Töltésezés nélküli folyószakaszok és kisvízfolyások esetében pedig az ártéri gazdálkodás adatainak, tapasztalatainak feltárását és a mai adottságok szerinti újraértékelését a terület- használati tervezés és szabályozás egyik fontos kiindulópontjának célszerű tekinteni. Külön ki kell emelni a 19. sz. közepét követő időszakot a lakossági vízellátás ágazati megoldása terén. Az artézi kutak rohamos elterjedésével teremtődtek meg — különösen az alföldi területeken — az egészséges élet számára nélkülözhetetlen feltételek. 1.3. összefoglalás és értékelés A magyar vízgazdálkodás történeti fejlődésében két főbb korszakot lehet megkülönböztetni: a honfoglalástól a 18. és 19. századbeli nagyszabású vízrendezésekig tartó ökológiai irányzatú korszakot, amelyben a vízgazdálkodás (valamint 239
