Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 1. A vízgazdálkodás történeti fejlődése

vízminőségi és vízi környezeti) tényezők hatás- mechanizmusát a III.—3. ábra alsó részén vázolt vízháztartási jelleggörbék világítják meg. Vízföldrajzi és hidrológiai szempontból az erdősültség csökkenésének hatása a talaj és a fedőréteg két alapvető hidrofizikai sajátosságának — a beszivárgási kapacitásnak és a víztartóképességnek — a csökkenése útján érvényesül. A természeti tényezők eredőjeként kialakuló „T” ev- dősültségi állapotban mindkét hidrofizikai jellemző viszonylagosan magas értéket ér el és ennek megfelelően a terület vízháztartását viszonylagosan nagy „W” területi tározódás és „L2” felszín alatti lefolyás jellemzi. Az erdősültségnek a kellő körültekintéssel végzett csökkentése a kezdeti szakaszban a- befoglaló nagyobb tájegység vízháztartása szempontjából általában kedvező hatású: a „P” párolgás csökkenésével és a változatosabbá váló mikroklíma okozta lefolyás késleltetéssel általában mind a „W” területi vízkészlet, mind az „L2” felszín alatti (kisvízi) lefolyás a kezdeti szakaszban növekszik, az „Li” felszíni (árvízi) lefolyás pedig általában kismértékben csökken. Az erdősültség további csökkentésével azonban az „Li” felszíni lefolyás hamarosan növekvő irányzatúvá válik és rövidesen kialakul a felső ábra „B” pontjának megfelelő vízháztartási határhelyzet. Ezt követően (B—D szakasz) az erdősültség viszonylag kismértékű csökkentése is rohamosan növeli az „Li” árvízi lefolyást, és ennek hatásaként egyre gyorsuló ütemben kezd csökkenni a terület „W” víztározása és az „L2” felszín alatti lefolyás.

A vízháztartás szerkezetének e kedvezőtlen alakulása főként a talajerózió, a szikesedésre vezethető sófelhalmozódás és az aszálykárok gyakoribbá válása által csökkenti a terület használati értékét, ahogy azt hazánk minden tájegységén tapasztalhatjuk.

Tény, hogy a Kárpát-medencében ismétlődően előfordultak olyan erdőirtások, amelyek a környező terület vízháztartási adottságai és területhasználati értéke szempontjából jelentősen túlhaladták a III.—3. ábrán jelölt „T—A” előnyös és „A—B” célszerűen megengedhető szakaszokat.

Az erdősültségben változások hosszabb távlatú vízháztartási és vízgazdálkodási hatásainak feltárásához az erdővel és a vízzel borított területek arányának vízháztartási kapcsolata nyújtja a kiindulási alapot. Minthogy Magyarország éghajlati adottságai között mind a vízborította területek, mind az erdők évi átlagos párolgása általában lényegesen nagyobb az egyéb területrészek párolgásánál, a kétféle térszíntípusnak egymást kölcsönösen helyettesíthető szerepe van a vízháztartás alakulásában. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence sík vidéki területeire jutó adott nagyságú vízbevétel esetében az erdőborítási és vízborítási hányad különböző kombinációja biztosíthatja az egyensúlyhoz szükséges térszíni elpárolgást.

Ezeket a kombinatív egyensúlyi arányokat foglalja össze — elvi jellemzésben — a III.—4. ábra „ex” jelű görbéje. Ezen a görbén a Kárpát-medence vízföldrajzának az elmúlt évszázadokban történt változásai két szélső helyzettel ielle- mezhetők :

A „T” pont jelöli az emberi beavatkozás nélküli feltételezett egyensúlyi állapotot, amikor a medence belsejének viszonylag nagy hányadát borította erdő és a vízborította területek hányada viszonylag kicsi volt. A görbe „B” pontja jelöli a nagyszabású lecsápolási és ármentesítési munkák megkezdése előtti (17—18. századbeli) állapotot, amikorra az erdők kiterjedése — a fakitermelés iránti újabb és újabb gazdasági igények nyomán — nagymértékben csökkent, a vízborította és vizenyős területeké pedig — részben az erdőkitermelés hatására, részben a védelmi célokból végzett mesterséges elmocsara- sítás következtében — igen jelentékenyen meg- növékedett.

A 18. és 19. századbeli lecsápolási, ármentesítési és folyószabályozási munkák két lényeges vonatkozásban módosították a medence vízháztartását: egyrészről csökkentették a külső eredetű vízbevétel egyik összetevőjét, az árvízi elöntéseket, másrészről a vízborította területekkel együtt csökkent a párolgás. A kétféle hatás közül — a kialakult helyzet tényei szerint — az utóbbi volt a nagyobb mértékű, vagyis a csökkent vízbevételhez tartozó „e2” jelű új egyensúlyi görbe a lecsapolások utáni vízborítási és erdőborítási hányadnak megfelelő „C” pont felett halad el. Ez azt jelenti, hogy az egyensúly fenntartásához mesterségesen (belvízlevezető rendszerekkel) kell gondoskodni a vízfelesleg eltávolításáról, amire a III.—4. ábrán a „C— D” metszék utal. Az ábra arra is rámutat, hogy az erdőborítási hányad növelése a vízháztartási egyensúly felé közeledésnek és a levezetendő belvízmennyiségek csökkentésének egyik alternatív lehetősége (1. a III.—4. ábra „C—dt” és „C—d2” metszékét, illetve azok függőleges ösz- szetevőjének fokozatos csökkenését).

Az ország vízháztartási és vírföldrajzi adottságait befolyásoló jelenkori emberi beavatkozások is a terület- és földhasználatból erednek, de két lényeges vonatkozásban különböznek az itt vázolt korábbi beavatkozásoktól. Egyrészről mind időben, mind területileg gyorsabb üte- müek, illetve koncentráltabbak; másrészről a mennyiségi (vízháztartási, vízjárási) hatások mellett általában jelentős vízminőségi (kémiai és biológiai) hatásokat is okoznak. A meggyorsult ütem és a területi koncentráltság tekintetében a

II.—37. ábrán összefoglalt adatok szolgálhatnak jellemző példaként; amint az ábrán látható az ásványbányászati célból történő évenkénti vízkiemelés az 1950-es évektől kezdődően ugrásszerűen növekedett és 1980-ra a második világháborút megelőző évtizedekre jellemző értéknek mintegy 10-szeresére emelkedett. A vízminőségi

234