Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
I. fejezet: TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK - 2. Vízfajtáink hidrológiai jellemzése
A vízminőség a hévizek áramlási rendszerének megfelelően alakul — a leszálló és horizontális vízmozgás helyein hígabb, keményebb, kisebb só- és klorid-tartalmú vizek tárhatók fel, míg a rendszer felszálló részeiben az ugyanezen mélységű hévizek vize sokkal töményebb. Nagyobb gáz—víz viszony általában a nagyobb sótartalmú hévizek területén jelentkezik. A gáz nagyobb részben metán. A hígabb hévizekben az oldott gázban a nitrogén százalékos aránya nagyobb, bár a nitrogéntartalom meghatározása a minta esetleges levegőszennyezettsége miatt bizonytalan. A széndioxid a törmelékes medenceüledékek hévizeiben ritkán haladja meg a 10 tf °/o-ot. A felső-pannon homokok és homokkövek áteresztőképessége viszonylag szűk határok között (200—1000 mD) változik, általában lefelé haladva csökken a növekvő kötőanyag-tartalom miatt. Ezt ellensúlyozza a lefelé növekvő hőmérséklet következtében a mélységgel csökkenő viszkozitás, így a szivárgási tényező változási tartománya még szűkebb (1—3 m/d). A fentiek figyelembevételével a porózus hévíztárolók eredő vízadóképessége az adott összlet homokszázalékával jól jellemezhető. A 35 °C-nál melegebb vizet adó porózus összlet mintegy 50 ezer km2 területen helyezkedik el, annak kb. a fele alkalmas a 60 °C-nál melegebb hévíz feltárására. A 35—60 °C-os vizet adó összlet általában 500 m vastag, ezen belül a homokrétegek összes vastagsága 100 m, vagyis a tároló össztérfogata 5 ezer km3-re tehető. A 60 °C-nál nagyobb hőmérsékletű hévizet tároló összlet vastagsága szintén átlagosan 500 m vastag, a homokrétegek átlagos vastagsága 100 m-nek vehető, a vízadórétegek össztérfogata így 2500 km3-re becsülhető. A 90 °C feletti vizet adó hévíztároló (kb. 15 ezer km3-es elterjedési területtel, 400 m-es átlagos vastagsággal, ezen belül kb. 80 m-es vízadóréteg vastagsággal) vízvezetőrétegeinek ösz- szes térfogata 1200 km3-nek vehető fel. Az összes tárolt hévízkészletet 0,17 átlagos po- rozitást (35—60 °C közötti vízadók esetében n — = 0,2; 60—90 °C között n = 0,15, 90 °C feletti vízadórétegeknél n = 0,1 számolva) figyelembe véve 1500 km3-nek vehetjük. A hévíztároló rétegek természetes nyomásállapotára alig van adat, mivel az első időszakban létesített kutakban megbízható mélységi nyomásméréseket nem végeztek, a kútfej-nyomás pedig nem alkalmas a nyomásállapot jellemzésére. Erre az ún. geotermikus állapotra lehűlt kutak vízszintje alkalmas, legtöbbször ez csak számítható, a számítási módszerek azonban még nem elég pontosak, főleg a gáz hatásának figyelembevételénél. A közelítő vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy elsősorban a 35—60 °C-os vizet adó összlet nyomásállapota a hideg vizes összletéhez hasonló képet mutat I.—52. ábra. A beszivárgási területeken általában a termelés leállítása után negatívvá váló hévízkutak találhatók, melyek lehűlt állapotú vízszintje a hideg vizes összletnél 5—10 m-rel alacsonyabban áll be. A feláramlási területeken fordított helyzet tapasztalható. A hévíztároló rétegösszletbe felülről csák a hideg vizes rétegöszleten keresztül lehetséges beszivárgás. A hideg vízadó és a hévízadó rétegösszlet közötti természetes nyomás- különbség azonban az ún. hőlift jelenségek és a hévíztermelés okozta zavarok miatt csak közelítően ismert. A hévíztároló összletben leszivár- gó hideg vízmennyiség országosan 50 000 m3/d- re becsülhető, de ennek is mintegy a fele a déltiszai süllyedékre jut. A fajlagos leszivárgás is csak nagyságrendileg adható meg, értéke kb. 5 m3/d/km2, azaz 2 mm/'év. A hévíztároló rétegösszlet természetes megcsapolása a felette elhelyezkedő hideg vizes (ivóvízadó) összleten keresztül, a medencék mélyebb részein történik. Ott a beszivárgásból származó dinamikus készletet még a kompakciós készlet is növeli, annak nagyságrendje azonban valószínűleg eggyel kisebb, tehát elhanyagolható. A felfelé szivárgó hévízhozamot is kb. 50 ezer m3/d-re becsülhetjük, a fajlagos felszivárgás nagyságrendje 10 m3/d/km2 körüli. A korábbiakban vázolt, csak nagy vonásokban ismert nyugalmi víznyomásszintekben bekövetkezett csökkenések is csak becsülhetők. A bekövetkező változásokat az eddig hévíztermelésen túl a feltárások mélysége, a hőmérséklet, a gázosság, a sótartalom nagymértékben befolyásolja. A becsült nyomáscsökkenést a 35—60 és a 60 °C-nál melegebb hévizet adó összletekre bontva az I.—52. ábrán ábrázoltuk. A 60 °C-nál melegebb vizet adó rétegben részben a nagyobb megcsapolás, részben a rosszabb utánpótlódási viszonyok miatt nagyobb nyomáscsökkenések jöttek létre. Országosan a hévíztároló rétegek átlagos nyomáscsökkenése a 60 °C alatti hévíztárolóban 0,5 a 60 °C-nál melegebb hévizet adó rétegekben 2 bar körüli értékre tehető. Porózus hévíztárolóinkból mintegy 340 ezer m3/d-ot termelünk ki éves átlagban (1980); ebből 160 ezer m3/d a 35—60 °C-os és 180 ezer m3/d a 60 °C feletti készleteket érinti. A kitermelhető hévízkészlet a termeltetési módnak is függvénye, tehát eszerint külön választva kerültek hőmérsékleti bontásban (T = = 35—60 °C és 60 °C felett) vizsgálatra a — szabadkifolyással, — búvárszivattyúval, — visszatáplálással kitermelhető készletek. A szabadkifolyással kitermelhető készletek meghatározásánál nem számoltunk a vizsgált összlet feletti táplálórétegekben az ivóvíztermelés hatására fellépő saját depresszióval, ami csökkentheti az alattuk kitermelhető készleteket. Például az ivóvízadó összletben tervezett 20—25 m-es regionális depresszió a szabadkifolyással történő hévíztermelést hosszabb távon gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Mivel azonban 105
