Felső-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 13., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
Ez a korszak már általában a XX. századra esik. Ott, ahol tudatossá vált a vízgazdálkodás jelentősége és ennek eredményeként kialakult a komplex szemlélet, megindult a társadalom szervezése a vizű igények kielégítésére a vízkészletek legcélszerűbb felhasználásával. A fent vázolt, tipikusnak mondható fejlődés egyes állomásai hazánkban is kimutathatók. A magyarság letelepedése a Duna és Tisza vízgyűjtőjében az ivóvízbeszerzés és halászat érdekében igazodott a vízrendszerekhez. Ez a szempont különösen fontos szerepet játszott az előző vándor-nomád korukban is. A letelepedés után azonnal megindul a vizek hasznosítása az ivóvízbeszerzés, a víziközlekedós, halastavak létesítése, vízimalmok építése és szórványosan kertöntözések révén. Ezekkel párhuzamosan megtalálhatók az árvédelmi művek csírái is a települések és a mezőgazda- sági terménykészletek védelmére. Ezek a művek még szétszórtan egymástól függetlenül jöttek létre s a vízigény még elenyésző a vízkészlethez mérten. Ettől kezdve a műszaki ismeretek fejlődésével párhuzamosan századokon keresztül lassú fejlődés tapasztalható a vízimunkálatokban, amelyet háborúk és idegen megszállások vetnek vissza, de folyton emelkedő fontosságukat a jogalkotás emlékei is tükrözik. A jogalkotásnak kell beavatkozni, mert az egyes vízhasználatok már kezdik egymás hatáskörét zavarni. A XVIII. században a török hódoltsági idők utáni újjáépítési munkákkal együtt kezdődnek a tervszerű vízimunkálatok, először a Duna, azután a Tisza völgyében. A munkálatok irányítását, mely előzőleg főként a magános érdekeltek kezében volt, lassan átvette a megye. Ez a kezdeményezés a XIX. században az úgynevezett reformkorban érte el legnagyobb lendületét és az összes vízimunkálatok gerincét képező folyószabályozás — árvédelem és mederszabályozás — állami vezetés alá kerül, amelyet az 1815-ben felállított Országos Építési Igazgatóság, majd jogutódai látnak el. E század elejének gazdasági újjászületésében döntő jelentősége volt a vízimunkálatok fellendülésének. A XX. század első felében kezd kialakulni a vélemény, hogy a vízimunkálatok összefüggenek nemcsak egymással, hanem az egész ország közgazdaságával s csak országosan összehangolt tervek alapján oldhatók meg feladatai, s a mértéktelenül megnövekedett vízigényeket csak az ország vízkészletének figyelembevételével megállapított terv alapján lehet a gazdaságosság szem előtt tartásával kielégíteni. Ez a szemlélet azonban csak napjainkban érvényesül teljes mértékben az összes vízgazdálkodási ágazatok közös irányítás alá rendelésével. Csak most, a mennyiségileg és minőségileg osztályozott vízkészletek és vízigények megállapítása után lett teljessé az a kép, amely megmutatja a vízgazdálkodás jelentőségét a népgazdaságon belül. A feladatok sokrétűsége mutatja továbbá, hogy azokat csak átfogó, komplex tervek alapján lehet megoldani. A vízgazdálkodás eszközeit alkotó vízi építmények csak a népgazdaság erejének igénybevételével, tehát áldozatával hozhatók létre. Megvalósulásuk és tervszerű működésük viszont tovább fokozza a népgazdaság termelékenységét. A készletet felülmúló vízigényeket legcélszerűbben csak a népgazdaság érdekeinek szem előtt tartásával lehet szétosztani, hogy együttes hatásukra a népgazdaság a legnagyobb eredményt érje el. Ez a szétosztás vonatkozik először a mezőgazdaság és az ipar részesedési arányára, majd a mezőgazdaságon belül is a legmagasabb terméseredmények elérésére. Végső fokon a legeredményesebb vízgazdálkodás a népgazdaság eredményein keresztül biztosítja a lakosság életszínvonalának emelését. 2. A FELSÖ-TISZAVIDÉK VÍZGAZDÁLKODÁSI KERETTERVE, YlZGAZDÄLKODÄSÄNAK KIALAKULÁSA 2.1 A terület vízgazdálkodásának múltja A Felső-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterv területe hazánk északkeleti szögletében, túlnyomóan a Tisza balparti vízgyűjtőjén helyezkedik el. A beregi részeken átnyúlik a folyó jobbpartjára is. Felszínét a Túr, a Szamos és a Kraszna, valamint a nyíri és beregi folyások részekre szabdalják. A múlt század közepéig — eltekintve szórványos kísérletektől — a Felső-Tiszavidéken vízgazdálkodásról nem beszélhetünk. A folyók szabadon, az időjárás szeszélyétől függően, évente esetleg többször is elárasztottak kisebb-nagyobb területeket. Az áradások következtében a területet nagykiterjedésű vizenyős — mocsaras területek jellemeztek. A folyókban, a mocsarakban rengeteg volt a hal és ez a lakosságnak bő élelmet biztosított. A területen élők alkalmazkodtak a természeti viszonyokhoz. Kialakult a halász, pákász foglalkozási ág. A házakat, épületeket a mocsarakban dúsan tenyésző sás- sal-náddal fedték. A közlekedés a vízjárta vidékeken teljesen bizonytalan volt. A vízügyek rendezetlen volta miatt, társadalmi és kulturális fejlődésről szó sem lehetett. Megemlítendőnek tartjuk azonban, hogy a vizek hasznosításának kezdeti formái már a középkorban is megtalálhatók. Márama- ros sóját és a hegyvidék fáját már a középkorban a Tiszán, víziúton szállították. A víz energiájának kihasználására vízimalmok szolgáltak. Még a vízben szegény Nyírség nyíri folyásain is épültek vízimalmok. A közelebbi múltban már olyan tervekről is tudunk, amelyek a mai értelemben vett vízgazdálkodási vonatkozásúak voltak. Ilyen terv volt a Vedres Istváné, aki Vásárosnamény—Körös —Csongrád vonalvezetésű hajózó csatornát tervezett. Beszédes József a kerecsen—komorói átmetszés tervével, a Tisza kártételein kívánt enyhíteni. Egyes 22
