Felső-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 13., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
 vízhozamok ingadozásának mértéke azonban már rendkívül különböző. Míg a Tisza és a Szamos találkozása fölött mindkét folyón az előfordult legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya egy-egy esztendőben legfeljebb 1 : 70, sokéves időszakban pedig 1 :100 körüli érték, addig a Tiszának Szamos- torkolat alatti szakaszán a vízjárás még kiegyenlítettebb : a fenti viszonyszámok mintegy 1 : 50-re, ill. 1 :80-ra csökkennek. A kisebb vízgyűjtőjű — tehát szélsőségesebb vízjárású — Túrnak és Krasz- nának kisvízi hozama jelentéktelen, s a nagyvízi hozam ennek akár ezerszeresét is kiteheti. Hasonló a helyzet a Lónyay-csatoma rendszerében is. A síkvidéki belvízi öblözetek csatornái — bár nyomvonalaikat a természetes adottságok (terepmélyedések, hajdani vagy akár élő érvonulatok, stb.) kihasználásával tűzték ki — többnyire nem tekinthetők már természetes vízfolyásoknak. Míg a hegy- és dombvidékek (kis-) vízfolyásainak hidrológiája döntően a természeti viszonyoktól függ s azt a hidrotechnikai (és egyéb) beavatkozások (mederállandósítás, vízhasználatok, stb.) általában csak többé-kevésbé kimutatható mértékben módosítják, addig a belvízcsatornák vízjárását elsősorban a mindenkori műszaki adottságok (kiépítettség, műtárgyak, völgyeletek összekap csoltsága, esetleg szivattyúkapacitás stb.) határozzák meg s a természeti tényezők hatása általában csak másodsorban érvényesül. (PL valamely belvízcsatorna hozama még oly nagy és heves csapadék esetén is lehet zérus, ha az általa szállított vizet emelő szivattyú nem üzemel). Továbbá: a természetes vízfolyások (patakok) vízgyűjtőterületét legtöbbször a domborzat egyértelműen meghatározza, míg az egyes belvízrendszerek sokszor olyan mértékben összefüggenek, hogy a belvízrendszerek vízjárásának leírása, s e vízjárás — jelentős mértékben nem természetes tényezőktől függő — törvényszerűségeinek meghatározása nem is tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Végül: míg a vízkészletgazdálkodást és a műszaki tervezést a ter- természeti tényezőktől függő — tösrvényszerűsé- sor s annak jellemző (közép-, tetőző- és kisvízi) értékei egyaránt érdeklik, addig a belvízrendszereknél csupán a belvizes időszakokban levezetendő víz mennyisége és a belőle adódó maximális terhelésnek a számítása kerül előtérbe. A következőkben ezért nem is a terület belvízi csatornahálózatának jórészt tehát helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárását (pl. vízhozamainak alakulását) írjuk le, hanem csupán a belvíz jelentkezési időszakainak legáltalánosabb törvényszerűségeit ismertetjük. Belvizek keletkezésénél a talajadottságokon, stb., a csiaipadókmagasságakon kívül döntő tényező a csapadék időbeli eloszlása is. Kisebb területeken (rész- öblözetekben) a belvízcsatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeknél (teljes öb- lözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban az ilyen vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú s amazokénál általában kisebb tömegű, csupán esőből származó nyári-koraőszi belvizek a mezőgazda- sági termelésnek még nagyobb károkat is okozhatnak. (Természetesen hasznosak is lehetnek: a nyári belvizekkel ismét feltöltve a belvízi tározókat, az öntözhető vízkészlet növelhető.) Az utóbbi időben a nyári-koraőszá belvizek gyakorisága és tömege az öntözött területek kiterjedésének növelésével s ezzel a talaj nyári vízifeffivevő-képességének csökkenésével helyenként jelentősen megnőtt. 2.312 Vízrajzi állomáshálózat AZ ALLOMASHALÖZAT kialakulása ÉS FEJLESZTÉSE A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé. A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése. Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammémöki szolgálat 1886-ban 125 mérőéből (a mai arszágterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelző és árvíz- előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte folyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került főfolyóinkon, elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája. A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-adatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására!, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kisvízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízállás-észleléseit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett. Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is—, újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek 55
