Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

E fogalmak alapján a területegység felszíni vizeinek vízjárását a 2,32—2.36 pontokban részletesen ismertetjük.

2.3111 A TERÜLET VÍZRENDSZERE

A területegységre, a határain kívülről, két helyről lép számottevő felszíni víz: a 13. Felső ti sza- vidéki, Ш. 10. Északmagyarországi TVK-egy- ségből a Tisza (melynek érintett szakasza egyben a terület és a 10. Északmagyarországi TVK- egység határa). Romániából pedig a Berettyó és a — területet a 12. Körösrvidéki egységtől elhatároló — Sebes-Körös, továbbá néhány, az utóbbiakba torkolló csatorna (Ér-csatorna, Kutas-csa- toma, stb.).

A 11. TVK-egység teljes egészében síkvidék, és a Debrecen-kömyéki löszhát magasabb részeitől eltekintve, mélyfekvésű terület. Hajdan a Tisza árvizeinek levonulási medrei, a Berettyó, a Hortobágy és a Körösök, a Sárrétet árasztották el. Az árvédelmi töltések megépülte óta a terület — csatornák építésével fokozatosan sűrített — ősi vízhálózata szövevényes belvízrendszerként működik. E vízhálózatnak — melynek jelentős részét ma már a Tiszából átvezetett öntözővíz szállítására is használják — gerince a terület nyugati részén az ősi medervonulatokat követő részben a tárgyalt és a 8. Középtiszavölgyi TVK-egység közti határt alkotó Hortobágy—Berettyó főcsatorna főbb mellékágaival (Kadarcs, Kösely, stb.), a terület délkeleti részén pedig a többágú Kálló főcsatorna, sőt újabban fokozatosan a Keleti- öntöző főcsatorna is, mely a debreceni löszhátról К—Ny-i irányban folyó vízfolyások nagyvizeit gravitációsan, övcsatornaként felfogja, míg kisvizeik — a főcsatorna alatt átbújtatva — továbbra is a Hortobágy—Berettyóba jutnak. Végül számos kisebb vízfolyás, illetve csatorna — gravitációsan vagy szivattyúzással — vizét közvetlenül a terület folyóiba vezetik. — A belvízi öblözeteket részletesen а IV. „Síkvidéki területek vízrendezése” c. fejezet ismerteti.

A terület vizeinek végső befogadói a Tisza, és az ugyancsak területhatárt alkotó Hármas-Körös. (A két folyó a Keleti- és a Hortobágy—Berettyó főcsatorna révén is összeköttetésben van egymással.) Ezek vezetik át az innen távozó vizeket a

8. Középtiszavölgyi ill. 12. Körösvidéki TVK- egységbe.

2.3112 A TERÜLET VIZEINEK VÍZJÁRÁSA

A terület folyói vízjárásának közös vonása, hogy kisvizeik leggyakrabban szeptember környékén, nagyvizeik viszont március-áprilisban (a Sebes- Köröséi inkább áprilisban-májusban) jelentkeznek. (A Tiszán, a Sebes- és Hármas-Körösön a vízhozamidősor másod-maximuma júliusban, a zöld-ár levonulásakor mutatkozik; a Berettyó vízjárásában ilyen törvényszerűség nem figyelhető mea)

A terület folyói vízjárásának hevessége viszont vízgyűjtőjük növekedésével csökken: míg az éven- kint lefolyt vízmennyiségek (évi vízhozamösszegek) aránya egy-egy évben a Tiszánál legfeljebb 1:4, a Hármas- és a Sebes-Körösnél pedig 1:7, addig a Berettyónál 1:20. Az előfordult legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya egy-egy évben Ш. sokéves időszakban a Tiszán legfeljebb 1:30 ill. mintegy 1:60, a Hármas-Körösön már 1:160 illetve 1:300, a Sebes-Körösön és Berettyón pedig, melyeknek kisvízi hozamai elenyészők, többezredes viszonyszám. A Hármas-Körös — különösen te- nyészidőszaki — természetes vízjárását, az utóbbi évtizedekben megvalósult belföldi vízimunkálatok (tiszai vízpótlás és duzzasztóművek), továbbá — tápláló folyóin keresztül — a romániai vízhasználatok vízfogyasztása erősen megváltoztatták.

A síkvidéki belvízi öblözetek csatornái — bár nyomvonalaikat a természetes adottságok (terepmélyedések, hajdani vagy akár élő érvonulatok, stb.) kihasználásával tűzték ki — többnyire nem tekinthetők már természetes vízfolyásoknak.

Míg a hegy- és dombvidékek (kis)vízfolyásainak hidrológiája döntően a természeti viszonyoktól függ s azt a hidrotechnikai (és egyéb) beavatkozások (mederállandósítás, vizhasználatok, stb.) általában csak többé-kevésbé kimutatható mértékben módosítják, addig a belvízcsatornák vízjárását elsősorban a mindenkori műszaki adottságok (kiépítettség, műtárgyak, völgyeletek összekapcsolt- sága, esetleg szivattyúkapacitás, stb.) határozzák meg s a természeti tényezők hatása általában csak másodsorban érvényesül. (Pl. valamely belvízcsatorna vízhozama még oly nagy és heves csapadék esetén is lehet zérus, ha az általa szállított vizet emelő szivattyú nem üzemel.) Továbbá: a természetes vízfolyások (patakok) vízgyűjtőterületét legtöbbször a domborzat egyértelműen meghatározza, míg az egyes belvízrendszerek sokszor olyan mértékben összefüggenek, hogy a belvíz- rendszerek vízjárásának leírása, s e vízjárás — jelentős mértékben nem természeti tényezőktől függő — törvényszerűségeinek meghatározása nem is tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Végül: míg a vízkészletgazdálkodást és a műszaki tervezést a természetes kisvízfolyásoknál a teljes vízhozamidősor s annak jellemző (közép-, tetőző- és 'kisvízi) értékei egyaránt érdeklik, addig a belvízrendszereknél csupán a belvizes időszakokban levezetendő víz mennyiségének és a belőle adódó maximális terhelésnek a számítása kerül előtérbe.

A következőkben ezért nem is a terület belvízi csatornahálózatainak jórészt tehát helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárását (pl. vízhozamainak alakulását) írjuk le, hanem csupán a belvizek jelentkezési időszakainak legáltalánosabb törvényszerűségeit ismertetjük.

Belvizek keletkezésénél a talajadottságokon (1. a 2.1232 pontot) a csapadékmagasságon stb. kívül döntő tényező a csapadék időbeli eloszlása is. Kisebb területeken (rész-öblözetekben) a belvízcsatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeknél (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadásek idézik elő. Elsősorban az ilyen vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jó60