Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

val kisebb gyakoriságú s amazokénál általában ki­sebb, csupán esőből származó nyári-koraőszi bel­vizek a mezőgazdasági termelésnek még nagyobb károkat is okozhatnak. (Természetesen hasznosak is lehetnek: a nyári belvizekkel ismét feltöltve a belvízi tározókat, az öntözhető vízkészlet növel­hető.) Az utóbbi időben a nyári-koraőszi belvizek gyakorisága helyenkint az öntözött területek ki­terjedésének növelésével s ezzel a talaj nyári víz­felvevőképességének csökkenésével helyenként je­lentősen megnőtt. 2.312 Vízrajzi állomáshálózat 2.3121 AZ ÁLLOMÁSHALÓZAT KIALAKULÁSA ÉS FEJLESZTÉSE A múlt század elején a rohamos gazdasági fej­lődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kár­tételed elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a víz­erők hasznosítása felé. A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és köré­nek fokozatos kiterjesztése. Magyarországon a vízrendezési munkákkal meg­bízott folyammérnöki szolgálat 1886-ban 125 mér­céből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szerve­zett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszere­sen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelző és árvíz-előrerejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főfolyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozam- mérésre is sor került főfolyóinkon, elsősorban ta­nulmányi célból. A hidrometria mérési módszerei­nek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osz­tály világszerte ismert munkája. A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállásadatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilván­tartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiter­jesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, víz­hőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban el­maradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző kor­szak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízállásészleléseit végezték, amellett a 30-as évek­ben a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi víz­mércék száma 137-re emelkedett. Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi meg­alakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet mun­káját is — újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott vál­tozások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt év­tizedek lemaradásából származó adathiány lehető­ség szerinti pótlását. A sürgető kényszer hatására az Intézet 1950—56. között az országban több mint 500 vízmércén észlelte a vízállást, és a vizhozam- mérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen meg­voltak a hibái is. A tapasztalatok leszűrése, az ál­lomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérce­állomás működött, melyek közül kereken 150 ál­lomáson folyt rendszeres vízhozammérés, de közü­lük még csak 40 nagy- és 26 kisebb állomáson ve­zettek folyamatos vízhozamnyilvántartást. Az utóbbi években indították meg a fővízkivé- teli művek és a jelentősebb öntözőcsatornák víz­szolgáltatásának mérését, míg a belvízhálózatunk gerincét képező főcsatornák, és a torkolati szi­vattyútelepek vízszállításának mérési terve a bel­vízgazdálkodás távlati terve keretében jelenleg alakul ki. A gyakorlat igényei nyomán a vízállás-észlelé­seken, jégmegfigyeléseken és vízhozam-méréseken kívül más hidrológiai tényezők megfigyelését is be­vezették. A vízhőfok mérését, amelyre szórványo­san 1876-tól ismerünk próbálkozásokat és rövi- debb adatsorokat, 1945-ben szervezték meg. Szór­ványos hordalékméréseket 1942. óta végeztek, a rendszeres hordalékmérés 1948-ban indult. A sza­bad vízfelületek párolgásának, továbbá a hótakaró vastagságának és víztartalmának rendszeres mé­résére a legutóbbi években került sor. További té­nyezők méréstechnikájának kialakítása és a kü­lönböző tényezők közti összefüggések kutatása cél­jából több kísérleti területet rendezünk be. Az országos állomáshálózat elsősorban nem számszerű, hanem minőségi fejlesztést igényel. En­nek keretében a legfontosabb feladat — különösen a kisvízfolyásokon — a jól felszerelt, helyi adott­ságokhoz alkalmazkodó (országosan kb. 180) víz­hozamnyilvántartó állomás kialakítása. Ez a kü­lönféle hidrológiai vonatkozású kérdések megoldá­sának alapja. Az országos állomáshálózat megfigyelési anyagá­ra és az azt kiegészítő — rendszerint különleges célú, vagy rövid időtartamú — helyi megfigyelé­sekre támaszkodva a területi problémákra is meg­adható a kívánt mélységű válasz. E téren mind nagyobb feladatok várnak a vízügyi igazgatósá­gokra, ill. az ott működő mérnök-hidrológusokra. A viszonylag ritka, váz-szerű országos állomáshá­lózat, — mint lényegében állandó, törzshálózat —, minőségi fejlesztése mellett törekedni kell a köz­vetlenül a vízügyi igazgatóságok hatáskörébe tar­tozó helyi állomáshálózatok kialakítására. Ennek keretében lehetne megoldani a vízfelhasználás mé­rését, és e hálózaton alapulhatna a vízügyi igazga­tóságok operatív vízgazdálkodása, a terület vízkor­mányzása is. 61

Next

/
Thumbnails
Contents