Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

A vízkészlet felhasználását tovább nehezíti az a tény is, hogy az iparosodás fejlődésével a hulladékvizek szennyezik a vízkészletet, s ezzel csökkentik a felhasználásra alkalmas tiszta vízkészletet. Ebben az időszakban, ezen a fejlődési fokon jelentkezik a vízgazdálkodás szükségessége. Tudatossá válik, hogy a vízkészlet korlátozott mennyiség. A fogyasztók számának és azok egyenkénti vízigényének növekedése előreveti az igények korlátozásának szükségességét.

Ez a korszak már általában a XX. századra esik. Ahol tudatossá vált a vízgazdálkodás jelentősége és érmék eredményeként kialakult a komplex szemlélet, ott megindult a társadalmi szervezés a vízigények kielégítésére, a vízkészletek legcélszerűbb felhasználásának elve alapján.

A fent vázolt, tipikusnak mondható fejlődés egyes állomásai hazánkban is kimutathatók. A magyarság letelepedése a Duma és Tisza vízgyűjtőjében az ivóvízbeszerzés és halászat érdekében igazodott a vízrendszerekhez. Ez a szempont különösen fontos szerepet játszott az előző vándor-nomád korukban is. A letelepedés után azonnal megindult a vizek hasznosítása és az ivóvízbeszerzés, a víziközlekedés, halastavak létesítése, vízimalmok építése és szórványosan kertöntözések révén. Ezzel párhuzamosan megtalálhatók az árvédelmi művek csírái is a települések és a mezőgazdasági terménykészletek védelmére. Ezek a művek még szétszórtan, egymástól függetlenül jöttek létre s a vízigény még elenyésző a vízkészlethez mérten.

Ettől kezdve a műszaki ismeretek fejlődésével párhuzamosan századokon keresztül lassú fejlődés tapasztalható a vízimunkálatokban, amelyet háborúk és idegen megszállások vetnek vissza, de folyton növekvő fontosságukat a jogalkotás emlékei is tükrözik.

Hazánkban a XVIII. században a török hódoltsági idők utáni újjépítési munkákkal együtt kezdődnek a tervszerű vízimunkálatok, először a Duna, azután a Tisza völgyében. A munkálatok irányítása, mely előzőleg főként a magános érdekeltek kezében volt, lassan átment a megyék hatáskörébe. Ez a folyamat a XIX. században az úgynevezett reformkorban érte el legnagyobb lendületét és az összes vízimunkálatok gerincét képező folyószabályozás — árvédelem és mederszabályozás állami vezetés alá kerül, amelyet az 1815-ben felállított Országos Építési Igazgatóság, majd jogutódai látnak el. E század elejének gazdasági újjászületésében döntő jelentősége volt a vízimunkálatok fellendülésének.

A XIX. század iparosodásával ugrásszerűen növekszik az ipar vízigénye, és megindult a folyóvizek szennyeződése is.

A XX. század első felében ‘kezd kialakulni a vélemény, hogy a vízimunkálatok összefüggnek nemcsak egymással, hanem az egész ország közgazdaságával. A feladatok csak országosan összehangolt tervek alapján oldhatók meg. A megnövekedett vízigényeket csak az ország vízkészletének figyelembevételével megállapított terv alapján, lehet gazdaságosan kielégíteni. Ez a szemlélet azonban csak napjainkban érvényesül teljes mértékben az összes vízgazdálkodási ágazatok közös irányítás alá rendelésével. Csak most a mennyiségileg és minőségileg osztályozott vízkészletek és vízigények megállapítása után lett teljessé az a kép, amely megmutatja a vízgazdálkodás jelentőségét a népgazdaságon belül.

A vízgazdálkodás eszközeit alkotó vízépítmények csak a népgazdaság erejének igénybevételével, tehát áldozatával hozhatók létre. Megvalósulásuk és tervszerű működésük azonban tovább fokozza a népgazdaság termelékenységét.

A készletet felülmúló vízigényeket csak a népgazdaság érdekeinek szemelőtt tartásával lehet úgy szétosztani, hogy együttes hatásukra a népgazdaság a legnagyobb eredményt érje el. Ez a szétosztás vonatkozik először a mezőgazdaság és az ipar részesedési arányára, majd a mezőgazdaságon belül is a legmagasabb terméseredmények elérésére.

Végső fokon a legeredményesebb vízgazdálkodás a népgazdaság eredményem keresztül biztosítja a lakosság életszínvonalának emelését.

2. A TISZÁNTÚL VÍZGAZDÁLKODÁSÁNAK KIALAKÍTÁSA

A 11. Tiszántúl vízgazdálkodási Kerettervegység területén északnyugaton Rakamaztól Tiszafüredig a Tisza, nyugaton a Hortobágy-Berettyó főcsatorna, délen a Hármas, Kettős- és Sebes- Körös, keleten az országhatár, északon pedig az Alsó-Nyírvíz vízválasztója határolja. Természetes tájegységei közül jelentősek a Hortobágy, a Hajdúhátság és a Nagy-Sárrét medencéje.

A területegység közigazgatásilag Hajdu-Bihar megyére és Szolnok, Békés és Szabolcs-Szatmár megyék egy részére terjed ki.

Jelenlegi fő vízfolyásai ; a Tisza, a Körösök egyes szakaszai, a Berettyó, a Hortobágy—Berettyó főcsatorna és a Keleti főcsatorna.

Természeti adottságainál fogva a legjelentősebb népgazdasági ág a mezőgazdaság, amelynek a vízgazdálkodással való kapcsolata különösen az utóbbi évtizedben egyre szorosabbá válik. A területen általában (kialakultak már a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek. Ezen folyamat révén a vízigények is koncentrálódtak. A szétszórt paraszti birtokok és települések szerteágazó, sokszor ellentétes vízigényei helyett ma társadalmilag, terme- lésileg szervezett, összefüggő mezőgazdaságban kell a vízgazdálkodási tevékenységet folytatni.

A terület ásványi kincsei közül a hévíz és a földgáz készlet jelentős. Számbaj öhető ipar ma Debrecenben és Tiszavasváron van. Ezek és általában az iparfejlesztés vízgazdálkodási vonatkozásainak súlyát a terület vízszegénysége adja. Különösen jelentőssé válik ez a tény az ivóvízellátásnál és a települések csatornázásánál. A felszíni vízfo22