Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
iyásofakal alig rendelkező területen a szennyvizek elhelyezése a települések fejlesztésének egyik legnehezebb és legköltségesebb feladata. A terület történelmi múltjában vízügyi szempontból — az országéhoz hasonlóan — három korszakot különböztetünk meg. Az első legrégibb idők egyedi — spontán — vízépítésének kora; ezt követi a reform korszakkal kezdődő vízrendezések kora, amely lényegében a vízügyek államosításáig tart. A harmadik korszak az egységes állami, vízügyi szervezet — mai — korszaka, amely lényegében a komplex vízgazdálkodás kialakításának időszaka. A terület domborzati viszonyai alapján vízgazdálkodási szempontból egymástól elütő tájak alakultak ki. A Hajdú-hátság tenger szint feletti magassága 120 méter körül van, sőt Hajduhadház körül 150 méter fölé is emelkedik. Ez a vidék vízben szegény, s a honfoglaló magyarság letelepedési helyed között nem szerepel. Alapos a feltevés, hogy a terület akkor nagyobb részben erdő volt, mint a szomszédos Nyírség is. A Berettyó—Körösi-vidék magassága általában alul van a 100 méteren, vízfolyásokban gazdag, s így kiválóan alkalmas volt őseink letelepülésére. Köztudomású, hogy milyen nagy szerepet játszott életükben a víz. Letelepülési helyüket mindig folyó- vagy állóvizek által védett hátságokon) választották ki, s a hadászati-védelmi szempontokon kívül ebben kétségen kívül szerepet játszottak a halászati lehetőségek is. írásbeli feljegyzések vannak arra nézve, hogy a középkorban még több kisebb folyóvíz is volt, különösen a terület keleti és déli részén. Gallacz János említi a Körös—Berettyóvölgy ármentesításé- ről szóló monográfiájában, hogy a Körösök és Berettyó környékén voltak kisebb folyóvizek, melyek csak a XV. századtól kezdve zsugorodtak erekké. A Sárrét, mai ismereteink szerint helyi medencesüllyedés következtében alakult ki. A folyók által szállított hordalék lerakódása nem tartott lépést a medence süllyedésével, s ezért elvizenyősödött. A terület jellegzetes tájegységei között meg kell még említenünk a Hortobágyot, melyet sokan ősi magyar pusztaként emlegetnek. Történetírásunk azonban bizonyítja, hogy az Alföldön sehol sincs ezeréves puszta. Pusztává a török hódítása tette, s ezt a jellegét csak a XVI. században mutatja először. Adataink vannak, hogy a magyarság már a középkorban végzett vízimunkálatokat ezen a területen. Némelyek felfogása szerint ugyanez a munka nem a vizek elleni védekezéssel, hanem a víz- használattal volt összefüggésben. A gondosabb kutatás azonban arra enged következtetni, hogy a vízrendezés már a középkorban is szerepet játszott az ország gazdasági életében. Gallacz János idézett munkájában a Körös—Berettyó vidékién már a XIII. századból származó ármentesítő töltésekről tesz említést. Ugyancsak a XIII., majd a XIV. századtól kezdve más vízrendezési munkák nyomai is kimutathatók. Bizonyára lecsapolási célzattal készült például a Debrecen határában lévő Na,gyárok, vagy Ördögárok, melyet egy 1437-ből keltezett határbejárási okmány említ először. Ez az árok a Hadházi Cserőtől húzódik, hossza 25 km, s egyenesvonalú mesterséges meder. Ugyanilyen a Hortobá- gyot északnjyugati-délkeleti irányban átszelő Árkus patak is. Ecsedi István a HORTOBÁGY PUSZTA ÉLETE című munkájában írja, hogy az ohati erdőtől délre kezdődő közel 6 kilométeres hosszú szabályos medrű patak a Völgyes-tó és más vizek levezetésére épült csatorna. Ezt a XIII. században építették a Zámot birtokló ohati grófok a vizenyős területek lecsapolására, sőt esetleg a Hortobágy puszta egyes részeinek elárasztására. A vízimunkálatok nem voltak tehát ismeretlenek a Tiszántúlon sem és joggal következtethetünk arra, hogy a területegységen, mint más vidékeken is, számos halastó és halászhely volt, melyek már István király óta királyi adomány tárgyát képezték. Tudjuk, hogy még a török uralom idején, is számos vízimalom volt még a ma vízszegény Nyírségben is. A vízhasználatokra és vízépítési műtárgyak becsértékére nézve pedig egész, sor adatot találunk Werbőczy Hármaskönyvében. A vizek által gyakran járt és elmocsarasodott területeken egyébként a lakosság alkalmazkodott a terület viszonyaihoz, és ahhoz szabta életmódját. Főfoglalkozásuk nem a földművelés volt, hanem a félnomád állattenyésztés. Főleg szarvasmarha- és sertéstenyésztés. Az állatok télen-nyáron kint voltak a mocsarak, lápok emelkedettebb rétjein, s télen a nádasok száraz füvén tengették magukat. A sertések a mocsarak gazdag halállományából táplálkoztak, mely a lakos,Ságnak is egyik fő tápláléka volt. E területek lakói sással, gyékénnyel fedték épületeiket, fűz- és nyárvesszőből fonták kerítéseiket, fából készítették háztartási tárgyaikat. A mocsaras vidék ásott kútjainak fertőzött vizét itták. Primitív vízivilág volt ez, melyben haladásról, fejlődésről szó sem lehetett. Mindennek útját állta a vizek kártétele. A török uralom időszakában egyenesen hasznos volt a vizek szabályozatlansága, mert a lakosság a gyakori rabló portyák elől a mocsarak nádrengetegeibe menekülhetett. Ott rejtette el élelmét, állatait, ott talált menedéket. Folytatódott ez az állapot a török kiűzése után is, amikor a semmivel sem 'kíméletesebb császári zsoldosok elől volt kénytelen menekülni a magyar falvak népe. A török uralom megszűnése után mégis új korszak kezdődött az ország életében, s ez vonatkozik a vízimunkálatokra is. A XVIII. század elején úgyszólván közfelfogássá vált, hogy az ország gazdasági újjáépítésének egyik legdöntőbb kérdése a török idők alatt elvadult vízviszonyok rendezése. Ezt célozták már a folyók hajózhatóvá tétele és csatornák építésére vonatkozó 1723. évi XV. és CXX. törvénycikkek. Ebben az időben azonban még hiányoztak a nagyobb vízimunkálatok végrehajtásához szükséges anyagi, szellemi, műszaki és szervezeti előfeltételek. így csak kisebb jelentőségű munkákat hajtottak végre. Közel egy századnak kellett még elmúlnia ahhoz, hogy olyan magyar vízimérnöki kar nevelődjék, amelyik elindította és megvalósította azt az ár- és belvízvédelmi munkát és folyam,szabályozást, mely méltán váltotta ki a hasonló feladatokkal küzdő nyugati országok szakköreinek elismerését. 23
