Észak-Magyarország Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 10., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
kenységével sok irányban avatkozhat be a természet rendjébe és fordíthatja azt a társadalom hasznára, vagy éppen kárára. 2.124 Értékelés a vízgazdálkodás és a mezőgazdasági hasznosítás szempontjából (Lásd Л talaj és a víz mennyiségi, minőségi kapcsolata c. térképet) A TVK-egység az Északi Középhegység tájai közül a Borsodi medencét, a Bükköt, az Aggteleki karsztot, a Cserhátot és Zempléni hegységet, az Alföld tájai közül pedig a Közép-Ti számén tét és a Bodrogközt foglalja magában. A terület csapadékviszonyok tekintetében igen változatos, s míg a hegyeken a csapadék évi átlagos mennyisége eléri a 800 mm-t, addig az Alföld peremi részem ez csak 600 mm. A nyári félévben a terület átlagos csapadékmennyisége 350—400 mm, a tenyészidőszak folyamán 275—300 mm. A TVK- egység Magyarország csapadékosabb vidékei közé sorolható. A Középhegység vidékén igen változatos geológiai alapanyagon (harmadkon üledékek, lösz, mészkő, agyagpala, vörös agyag, andezit, rioiit) heterogén talajtakaró alakult ki. A talajok vízgazdálkodási tulajdonságai elsősorban nem a talaj genetikai típusától, hanem az alapkőzet minőségétől, a domborzati elhelyezkedéstől, az erodáltság mértékétől, s mindenek előtt attól függenek, hogy a felszínhez milyen közel jelenik meg a vízzáró alapkőzet. A Középhegység magasabb részei, gerincei gyakran teljesen kopárak (karsztosodott mészkő), vagy az ezékre települő rendzinák és terra-rossa rendzinák alig pár cm vastagok, s ilyen esetben a „talaj” vízgazdálkodásáról alig beszélhetünk. A felszínhez közeli és tömör alapkőzettel rendelkező barna erdőtalajok vízbefogadóképessége szintén gyakran egészen minimális. Ha a kialakult mállott talajréteg vastagabb, úgy a vízgazdálkodási tulajdonságok valamivel kedvezőbbek, mégpedig elsősorban akkor, ha nem pseudoglejes és podzalos, hanem agyagfoemosódásos barna erdőtalajok alakultak ki. A felsorolás sorrendjében ugyanis csökken a talajok kilúgzottsága és B-szintjének kedvezőtlen vízgazdálkodási sajátsága. Ha az alapkőzet nem harmadkori üledék, hanem lösz, a vízgazdálkodási tulajdonságok kevésbé rosszak. A kedvezőtlen vízgazdálkodási tulajdonságok a lejtésviszonyok és a csapadékos éghajlat következtében ezek a talajok gyakran szenvednek az erózió kártételétől olyannyira, hogy némely esetben nemcsak а В szintig, de egészen az alapkőzetig lekopnak, erodálódnak, s ezzel fizikai sajátságaik leromlanak és terméketlenebbekké válnak. A Középhegység D-i, Alföldre lefutó enyhe lejtőin — elsősorban löszös üledékeken — barnaföldek alakultak ki. Ezek vízgazdálkodási szempontból sokkal kedvezőbbek, mint az előbbiek. Víztartóképességük ugyan nem minden esetben optimális, vízvezető és vízbefogadóképességük azonban jó, s holtvíztartalmuk is kicsi. Még kedvezőbbek az Alföld peremein elhelyezkedő csernozjom barna erdőtalajok vízgazdálkodási sajátságai. A Középhegységet felszabdaló mélyebb folyóvölgyekben (Sajó Hemád, stb.) öntéstalajok találhatók, amelyeken réti talaj képződési folyamat indult meg. E talajok vízgazdálkodása kedvezőtlen s ezt az esetenként fellépő sófeUialmozódás és szikesedé« csak aláhúzza. A Bodrogköz réti és lápos réti talajai vízgazdálkodási szempontból elég kedvezőtlen tulajdon- ságúak. Vízbefogadóképességük közepes, víztartó- képességük nagy (agyagosak, humuszosak), bennük a növények számára hasznosítható vízkészlet csekély. A terület magasabb részeit borító homoktalajok vízgazdálkodása elég jó. A Közép-Tisza mente magasabb részein a csernozjom barna erdőtalajok a Középhegységi vidék hasonló talajaival ölelkeznek az Alföld felé pedig kilúgzott csernozjom, réti csernozjom, téti talaj sorban folytatódnak. Legkedvezőbbek a csemozjo- mok és réti csemozjomok vízgazdálkodási tulajdonságai (nagy vízbefogadó képesség, kis holtvíztartalom, jó vízvezetőképesség és szerkezet). A réti talajok vízgazdálkodási szempontból közbülső helyet foglalnak el a csemozjomok és az ugyancsak gyakran előforduló szolonyeces réti talajok és réti szolonyecek között. Ez utóbbiak vízgazdálkodási tulajdonságai kedvezőtlenek, s ezt elsősorban — aránylag kedvezőbb agronómiái tulajdonságokkal rendelkező — А-szintjük vastagsága befolyásolja. A В-szint vízgazdálkodási tulajdonságai általában rosszak. Ez a szint erősen tömődött, kötött, agyagos, rossz szerkezetű, nedvesen pépesen kenődé, szárazon kőkeményre szilárduló. Művelése igen nehéz. Vízvezetőképessége rossz, pórustérfogata, vízkapacitása kicsi, s alig haladja meg a holtvíztartalmat. A növényzet itt még nedves időben is aszálykáros. A réti szolonyecek kérges változatai (A-szint 0—7 cm vastag) különösen rossz vizgaz- dálkodásúak, míg a sztyeppesedé réti szolonyecek vastagabb (15—20 cm) A-szintfe a talajoknak némileg kedvezőbb vízgazdálkodási sajátságokat kölcsönöz. A TVK-egység hegyvidéki részei kopárok, karsztosak vagy erdővel borítottak. Az uralkodó fafaj a tölgy és a bükk. A Mátra és a Zempléni hegység D-i lejtőm híres borvidékek találhatók, intenzív szőlőműveléssel. Ezeknek a területeknek legfontosabb meliorációs teendője az erózió elleni védekezés. A mezőgazdaságilag hasznosított területek fő terménye a búza, árpa, burgonya és vöröshere, de helyenként kiterjedt cukorrépa és zöldségtermesztést is folytatnak. Öntözésre csak a terület D-i, lapályosabb, alföldi területei alkalmasak. A terep egyenetlenségei miatt azonban itt is az esőszerű öntözés látszik leginkább célravezetőnek, mégpedig — ha a vízminőség ezt engedi és folyóvíz nincs — csőkutak vizének felhasználásával. A csernozjom talajoknál több óvatosságot igényel a réti talajok öntözése, annál is inkább, mert ezek a talajok elég rossz vízgazdálkodásúak. Itt könnyen fellép a túlöntözés veszélye. A talajvíz- szint káros megemelkedésének következményeként fellépő szikesedéssel (esetleg láposcdással) még gyakrabban kell számolni. 54
