Észak-Magyarország Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 10., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
2.1213 A TERÜLET LÉNYEGES TALAJFÉLESÉGEINEK LEÍRÁSA Az előzőekben ismertetett talajföldrajzi, genetikai szemléletű kutatások eredményeképpen hazánk különböző termékenységű talajait „talajosztályozási rendszerbe” foglaltuk össze, melynek gerincét a talajtípusok alkotják. A típusok általában a genetikai szintekkel jellemezhetők. A talajtanban legtöbbször „A”-val a ki- lúgzási, „B”-vel a felhalmozódási szintet jelöljük, míg „C” szint alatt az anyakőzetet értjük. Egyes típusoknál a „B” szint értelmezése fentiektől eltér. Így pl. a „csemozjom В szint” a fokozatosan csökkenő humusztartalammai és egyre gyengébb kilúg- zással jellemezhető réteget jelöli. A területen előforduló fontosabb talajtípusokat a következőképpen jellemezhetjük: 1. Agyagbemosódásos barna erdő talaj ok többnyire különböző korú üledékes kőzeteken képződtek. Szelvényükben az egyes genetikai szintek jól elkülönülnek. A podzolos barna erdőtalajoktól abban különböznek, hogy a kilúgzási szintjük („A”) sárgább, kissé barnás színű és másodlagos kovasav kiválás nem található bennük. Az agyagbemosódás következményeként a „B” szintben bizonyos mértékű agyagfelhalmozódást tapasztalunk. 2. Bamaföldek (Ramann-féle barna erdőtalaj) általában karbonátos, bázisgazdag kőzeten, túlnyomórészt löszön és márgán képződtek. Az egyes ge- netiki szintek jól elhatárolhatók. Az „A” és „B” szint között csak színben mutatkozik különbség, de agyagos rész összetételében nem. A kilúgzási szint színe barnás, szerkezete apró morzsás, míg a felhalmozódási szint vörösesbarna színű és szemcsés, esetleg sokszögű szemcsés szerkezetű. 3. A cemozjom-baima erdőtalajokban mind a barna erdőtalaj, mind a csemozjom talajképződés fő jellemvonásai felismerhetők. Az erdőtalajokra jellemző hármas tagoltsága, főleg a felhalmozódási szint vörhenyes, csokoládé barnás színe, nagyobb tömődöttsége, diós szerkezete, míg a csemozjomok- ra jellemző a mélység felé fokozatosan csökkenő húmuszosodás, a felső rétegek morzsalékos szerkezete. Szénsavas meszet általában nem tartalmaznak, de ahol a csemozjom talajképződés már nagyon előrehaladott, ott a visszameszeződés következtében szénsavmésztartalmúak. 4. Réti szolonyec talajok általában a felszíntől 2,5—3 m-nél nem mélyebb talajvízállás mellett találhatók. Szelvényükben az „A” szint ritkán haladja meg a 15 cm-t és ez világos-szürke színű, poros vagy lemezes szerkezetű. A felhalmozódási — ún. szolonyeces szint — sötétszürke színű, oszlopos szerkezetű és a sófelhalmozódás gyakran már ebben a szintben mutatkozik. Az ez alatti ,,C” szint vasszeplős, rozsdafoltos, szürkés-sárgás, agyagos és mészkonkréciós. 5. A szolonyeces réti talajok nagy hasonlóságot mutatnak az alább tárgyalandó réti talajokkal. E talajoknál a szolonyeces „B” szint kialakulása megfigyelhető, de határozott oszlopos szerkezetet még nem mutatnak. 6. Réti talajok képződésénél a felszinkozeli talajvizek nagy szerepet játszanak. A változó vastagságú humuszos szintjük szürkésfekete, fekete színű, tömődött, vagy éles szögletes, nehezen szétmorzsolható szerkezetű. A humuszréteg átmenete az anyakőzetbe rövid. Az anyakőzet és a talajvíz kémiai sajátságaitól függően tartalmaznak szénsavasme- szet. Gyakori a bő nedvesség — az oxidációs és redukciós folyamatok váltakozása — következtében beálló glejesség. vasborsók, vasfoltok megjelenése. 7. Réti öntés talajok különböző összetételű ártéri üledékeken képződnek, felszínközeli talajvíz hatása alatt. Szelvényük erősen rétegezett. Humuszrétegük mindössze 30—40 cm, gyengén kialakuló szerkezettel. Szénsavasmésztartalmukat és kötöttségüket az öntés jellege szabja meg. 8. Nyers öntéstalajok a folyóvölgyek mai árterében találhatók, szelvényük határozatlan. Itt a talajképződés a meg-megújuló lerakódások következtében még nem indulhatott meg. Felső szintjük alig sötétebb, mint az alatta levők. Sok esetben erős rétegezettséget mutatnak a különböző korú és összetételű üledékanyagtól függően. A közeli talajvíz gyakran glejesedést okoz. A talajvíz időszakos süllyedése — az oxidációs redukciós folyamatok váltakozása rozsda foltossá teszi az egyes szinteket. A TVK egységnél alkalmazott talajosztályozási rendszer és az egyes talajtípusok részletes leírását, elhelyezkedését és értékelését lásd még Stefano- vits—Szűcs: Magyarország genetikus talajtérképe című OMMI kiadványban (1961). 2.122 A területre eső talajtájak leírása A TVK-etgység terüelte két nagytájhoz tartozik, az Északi-Középhegységhez, valamint az Alföld nagytájához. Ezen belül is a Borsodi-medence, a Bükk, az Aggteleki kanszt, a Cserhát, a Zempléni hegység, illetve az Alföldön a Közép-Tiszamente és a Bodrogköz tájaikhoz. A Borsodi medenoe tája eróziós, szoliflukdós dombság, mely a Bükk északi előterében fekszik. Éghajlata hűvös, kontinentális, ősi növényzete az erdő. Erősen erodált terület. Talajképző kőzete nagyrészt harmadkori üledék és csak néhány helyen maradtak meg löszfoltok. Talajviszonyai változatosak, mert az erős erózió hatására megváltoztak az ősi szelvények. A kőzetig erodált területen nagy a felületi lefolyás. Kevés az erózió által nem érintett talaj. Néhány helyen, ahol ilyen fennmaradt, az az agyagbemosódásos barna erdőtalajok típusába tartozik. A Bükk tája általában 900 m körüli tszf. magasságot elérő karsztos mészkő tönkhegység, az ország legmagasabbra kiemelt, összefüggő karszt fennsíkjával, a Nagymezővel. Ehhez a felsőmio- cénkorú tönkfelszínhez alacsonyabb térszíni fekvésben csatlakozik az alsópüocén tönkfelület, majd a denudádós lépcsők következnek, míg a hegység alján hegylábi felszín terül el. A mészkő területeket helyenként agyagpala váltja fel, ami a talaj- viszonyokra különösen nagy hatással van. A mészkőterületeken sok a karsztos jelenség. Éghajlata 51
