Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
zéssel is. Az Öntözéses gazdálkodással kapcsolatos megfigyelések, tapasztalatok arra mutatnak, hogy a nem megfelelő összetételű öntözővíz és az esetleges túlöntözés hatására megváltoznak a talaj kémiai és fizikai tulajdonságai és az öntözött talajokon másodlagos elszikesedési folyamatok vagy el- mocsarasodás léphet előtérbe. A gyakorlati tapasztalatok arra mutatnak, hogy az ember öntözéses gazdálkodásával, ha körültekintő módon, szakszerűen alkalmazza azt, jó irányban, ha pedig nem megfelelő módon végzi, akkor rossz, kedvezőtlen irányba tolja el a talajok fejlődését. Különösen a Közép-Tiszavidék, Körösök vidéke réti talajain figyelhető meg ez az öntözés hatására végbemenő másodlagos szolonyecesedési folyamat. Az ember termelő munkájának másoldalú hatása figyelhető meg homokos és szikes tájainkon, ahol homok- és szik javítással avatkozik be a természet rendjébe és egyre nagyobb területeket von be a mezőgazdasági művelésbe. Nagykiterjedésű szikes területeink jó részének a képe megváltozott. A szikesek egy részét rizstermesztéssel hasznosítottuk, másik részét talajjavítás és öntözés segítésgével mezőgazdasági művelésbe vettük. A modem szik javítási kutatás is arra irányul, hogy a szikesedés folyamatait az összes tényezők figyelembevételével vizsgálja és megkeresse azokat a módokat, melyekkel hazai szikeseinket megjavítva bevonhatja a mezőgazdasági termelésbe. Homokvidékeink hasznosítására is meg vannak az alapok, melyek segítségével a homokon virágzó mezőgazdasági kultúrák létesülhetnek. Mindezekből megállapítható, hogy az ember — mint a földrajzi környezet egyik tényezője — tevékenységével milyen sok irányban avatkozhat be a természet rendjébe és fordíthatja azt a társadalom hasznára, vagy éppen kárára. 2.124 Értékelés a vízgazdálkodás és a mezőgazdasági hasznosítás szempontjából A TVK-egység az Alföld tájai közül a Duna— Tisza közi homokhát K-i részét, az Alsó Tisza- mentét és a D-tiszántúli löszhátnak, valamint a Maros alluviumának területeit fogj alj a magában. A terület csapadékviszonyok szempontjából az ország száraz vidékei közé tartozik. Az évi átlagos csapadékmennyiség 550 mm, amelyből a nyári félévre 300 mm, a tenyészidőszakra pedig 250 mm jut. A talajtípusok kialakulására, megjelenésére és elterjedésére elsősorban a terület hidrológiai viszonyai nyomták rá a bélyegüket. Tekintve, hogy ezek a geológiai felépítésen kívül elsősorban a domborzattól függnek, a talajtípusok térszíni elhelyezkedésében bizonyos törvényszerűségek figyelhetők meg. A Duna—Tisza közi homokhát körzetéhez tartozó területen aránylag kisebb a homokbuckák futóhomokjainak és humuszos homokjainak a kiterjedése. Ezek a térszín legmagasabb részein jelentkeznek. Vízgazdálkodásuk rossz, víztartóképességük csekély, kolloidtartalmuk miatt kicsi, aszályoS- ságra hajlamosak, sülevényesek. Sokkal nagyobb területet foglalnak el a homokhát és a D-tiszántúli löszhát magasabb területein a mészlepedékes alföldi csernozjomok és a réti csernozjomok. A magasabb részeken a talajvíz a talajképződési folyamatokra nem gyakorol hatást. Az itt kialakuló csernozjomok homok, homokoslösz, lösz és „alföldi” lösz alapkőzeten egyaránt előfordulnak. Vízgazdálkodási tulajdonságaik jók, a felsorolás sorrendjében csökken vízvezető- és vízbefogadóképességük, nő a víztartóképességük. Ugyanezt mondhatjuk a réti csernozjomokról is, itt azonban a talajvíz szintje már közelebb van a felszínhez, s a múltban — de gyakran a jelenben is — hatást gyakorolt a talajképződési folyamatokra. A réti csernozjomok, termékenység szempontjából gyakran a csernozjomokat is felülmúlják. Szárazság idején ugyanis a nem mélyen elhelyezkedő talajvíz biztosítani tudja a növények zavartalan vízellátását. A csernozjomok, de különösen a réti csernozjomok vízgazdálkodási tulajdonságait lerontják a talaj mélyebb rétegeiben kialakuló sóakkumulációs szintek. Ez a hatás annál kedvezőtlenebb, minél közelebb helyezkedik el a kritikus szint a felszínhez, továbbá minél nagyobb a sótartalma, s ezen belül a Na-sók, elsősorban a szóda mennyisége. Öntözés esetén ezek a rétegek a talaj alulról történő másodlagos szikesedésének válhatnak forrásaivá. A homokhát mélyedéseiben, mélyfekvésű lapo- posaiban, az ún. „semlyékekben” ritkábban találunk kedvező vízgazdálikodású talajokat. A semlyékekben ugyanis rendszerint kis vízbefogadóképességű, vizet igen rosszul vezető szoloncsák- szolonyecek és szolonyecek helyezkednek el. Ugyancsak kedvezőtlen a nem szikes talajokkal borított mélyedések vízgazdálkodása, ha az altalajban — közel a felszínhez — finomeloszlású, vízát- nemeresztő mésziszap réteg (ún. „csapóföld”), vagy padszerűvé cementálódott réti mészkő helyezkedik el. A löszhát mélyebb területein gyakran szolonyecek jelennek meg — ún. „komplexekében, — más talajokat foltszerűen tarkítva. Ezek csak ritkán alkotnak nagyobb összefüggő területeket. Vízgazdálkodási tulajdonságaikat elsősorban — az aránylag kedvezőbb agronómiái tulajdonságokkal rendelkező — А-szintjük vastagsága befolyásolja. A B-szint vízgazdálkodási tulajdonságai igen rosszak. Erősen tömődött, kötött, agyagos, rossz szerkezetű, nedvesen pépesen kenődő, szárazon kőkeményre szilárduló a szolonyecek В-szintje. Vívezetőképessége igen rossz, pórustérfogata, vízkapacitása kicsi, s alig haladja meg a magas holtvíztartalmat. A növényzet ezért itt még aránylag nedves időben is aszálykáros. A Tiszamente talajainak (öntés, réti öntés, réti talaj) vízgazdálkodási tulajdonságai általában kedvezőtlenek. Ezek a talajok karbonátmentes Tisza öntésanyagon alakultak ki. Erősen agyagosak, tömöttek, levegőtlenek, rossz szerkezetűek. Vízvezetőképességük gyenge, s bár vízkapacitásuk nagy, a 48
