Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

amióta megvan. Ezt a tényt külön is hangsúlyozza Vedres István (1765—1830), Szeged város mérnö­kének működése, akinek nevéhez fűződik egy 1805. évbeli Duna—Tisza-Csatorna terve Szeged kör­nyéki torkolattal. Továbbá 1830-ból egy Tisza- völgyi árapasztó csatorna kb. az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság területének keleti peremén. Vedres István nevéhez fűződik a szőreg-gyálai határ mintegy 400 kh-ján a „vedresházi minta­gazdaság”, a vízi építkezések vízhasználati (öntö­zési) részeinek nyomaival. A mai értelemben vett vízgazdálkodás szük­ségessége először passzív formában jelentkezett a területen. El kellett hárítani az emberi települése­ket fenyegető állandó árvízveszélyt. Ebből a szem­pontból jelentős az 1816. évi rendkívüli árvíz, mely a figyelmet fokozottabban az Alsó-Tisza vidékére terelte. Az osztrák érdekeket is szolgáló Duna-sza- bályozás kérdésével szemben azonban a Tisza- völgy bajai mindig háttérbe szorultak. Erre Szé­chenyi figyelt fel először. Tevékenységének meg­kezdésére indítékul szolgált az 1840-es évek pusz­tító árvizei következtében keletkezett közhangulat, s mivel ekkorra elkészültek a Tisza vízrajzi fel­vételei, elérkezettnek látta az időt, hogy társulati úton keresse a lehetőséget a Tisza-szabályozás vég­rehajtására. Ilyen előzmények után hívta össze 1845. október 9-ére a Tisza-völgy szabályozásában érdekelteket, Tiszadobra, ahol megszületett a híres ALAPIRAT, melyben elhatározták, hogy: „tekintetbe vévén azon végső ínséggel fenyegető kártékony Tisza vi­ze áradásait, melyek a közelebb lefolyó években rajtunk uralkodtak, ... a majdan Pesten össze­hívandó képviselők által megállapított források­ból szabályozni és rendezni fogják.” Ennek folyamányaképpen alakult meg Pesten 1846. január 26-án a Tiszavölgyi-Társulat, mely­nek alapelveit a SZERZŐDVÉNYBEN rögzítették, s ez volt magva és alapja a Tisza és mellékfolyói­nak szabályozására alakult későbbi társulatoknak. Területünkön 1850-ben alakult meg az első vízi­társulat, a Csongrád Alsó-Tisza Szabályozási Tár­sulat. Ettől kezdve szaporán alakultak más ármen­tesítő és vízszabályozási társulatok is, melyeknek időközben történt szétválása, egyesülése után 1948- ban, azaz a társulatok államosításának évében, e területen hét vízitársulat működött. Ezek: a Kö- rös-Tisza-Marosi, a Szárazéri, a Csongrád-Kecs- keméti, a Hármas-Algyői, a Szegedi és a Torontáli társulatok. A társulatok kezdetben a legégetőbb feladattal, az ármentesítés megoldásával, tehát a nagyvízi szabályozással foglalkoztak. Gátakat építettek, me­derrendezési munkákat végeztek, és szabályozták a folyókat. Az árvízvédelmi munkálatokkal párhuzamosan részleges gondoskodás történt a belvizek leveze­téséről is. A kiépített védtöltésekbe egyes helye­ken zsilipeket építettek. Ezek a zsilipek azonban csak arra voltak alkalmasak, hogy mesterséges be­avatkozás nélkül, a természetes úton hozzájuk fo­lyó vizeket az árvízvédelmi töltések alatt átvezes­sék. A folyószabályozás és az azt követő vízrendezés következményeképpen fejlődésnek indult a mező- gazdaság. A társulatok működésének eredménye­képpen azok államosításáig területünkön 245 729 ha azelőtt vízjárta területet hódítottak vissza a mezőgazdaság számára. Széchenyi vízügyi prog­ramja végrehajtásaképpen 1872-ig ezen a terüle­ten az átvágásokkal a Tisza szabályozása lényegé­ben megtörtént. Ezek következtében azonban Csongrád—Szeged között létre jött egy kisesésű szakasz, mely előidézője lett az ország egyik leg­nagyobb árvízkatasztrófájának, az 1879. évi sze­gedi árvíznek. A korszerű vízgazdálkodás fejlődését mutatják ebben az időben a kultúrmérnöki hivatalok fel­állítása is. 1879-ben alakult az Országos Kultúr­mérnöki Hivatal, mely 1885-ben kerületi kultúr­mérnöki hivatalokká alakult. Ezen a területen a budapesti és aradi kultúrmérnöki hivatal műkö­dött. Később, 1926-tól kezdve Csongrád és Csanád megyék területén a Hódmezővásárhelyi Kultúr­mérnöki Hivatal vette át a volt aradi hivatal fel­adatát. A folyammérnöki ügyek intézésére Szegeden még 1867-ben megalakult a Szegedi Folyammér­nöki Hivatal. Ezeket az ügyeket országos szinten egyébként 1889-től a FM kebelében alakult és működő Tiszai Folyammérnöki osztály intézte. Az öntözéses gazdálkodás Vedres próbálkozása után igen hosszú ideig csak szórványosan jelent­kezett területünkön. Tervek közben is készültek, így 1867-ben a Képessy-féle „Tisza—Maros szög öntözési lehetőségei” című munka. A tényleges komolyabb fejlődés újabbkori. Csak az 1940-es években épült a hódmezővásárhelyi öntözőrend­szer. Majd az első ötéves terv öntözési program­jában ezt követték: a szarvas-kákai, az algyői, és más rendszerek. Az öntözést a monokulturális rizs­öntözés jellemzi. Csak a legutóbbi években tértek át néhány helyen a szántóföldi és legelőöntözésre. Mint már említettük, a honfoglaláskori letele­pülésnél fontos szerepet játszott, hogy a lakosság a maga és állatai számára ivóvizet találjon. A víz mellett élők az iváshoz, főzéshez és tisztálkodáshoz szükséges vizet kezdetben a folyóvizekből vették. Csak az orvostudomány fejlődése során eszmél­tek rá, hogy a folyóvizek a járványok fő terjesz­tői. Ennek felismerése, vagy a közeli folyók hiá­nya, avagy hatósági intézkedések következtében tért rá a lakosság vízszükségletének ásott, majd fúrt kutakból, s még később vízművekből való ki­elégítésére. így illeszkedett be az ivóvízellátás, majd annak kiegészítőjeként a csatornázás és ipari vízellátás a vízgazdálkodásba. Területünkön 1862-ben indult meg a szervezett vízellátás, amikor Szegeden a gőzmalom vízigényé­nek kielégítésére és 42 közkút részére kisebb víz­mű létesült. Az 1880. évben fúrta Zsigmondy Béla Hódmező­vásárhelyen az első felszökő vizű artézi kútját. 1884-ben készült el Szeged közüzemű csatorna­művé és az 1903. évben fejezték be a szegedi víz­mű építését. 24

Next

/
Thumbnails
Contents