Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
2. AZ ALSÓTISZAVIDÉK VÍZGAZDÁLKODÁSÁNAK KIALAKÜLASA A vidék Csongrád megyét, Bács-Kiskun megyéből a Duna—Tisza közti vízválasztó hátságtól keletre eső rész, valamint Békés megyének a Maros folyóra lejtő részét foglalja magában. A vízgyűjtő terület határait a mellékelt térkép tünteti fel. Fő vízfolyásai: a Tisza, a Körös és Maros folyók alsó szakasza. Népgazdasági szempontból a terület mezőgazda- sági jellegű. A Tisza és a Maros folyók mély árterében szántó- és rét-legelő művelés folyik. A Duna—Tisza-közi homokdombokon szőlő- és gyümölcskultúra fejlődött ki. Az ország határain túl is ismert ebből a szempontból Kecskemét, Kiskunhalas, Szatymaz és más helységek neve. A futóhomok megkötésére erdőket telepítettek, s azokban tervszerű erdőgazdaságot találunk. Az erdősültség általában 1,0—1,3%, Bács-kiskun megyében 7,6%. Eltekintve a Duna—Tisza közi homokhátságtól, a terület síkság, az árvizek járásától mentett terület, közepesen fejlett vízrendezéssel, növekvő öntözési és vízellátási igényekkel. Vízkészlete a szükséglethez viszonyítva kicsiny. A vízigények kielégítésére a természetes vízkészletet mesterségesen ide juttatott öntözővízzel kell kielégíteni. Különleges helyzetet foglal el a területen Szeged megyei jogú város sajátosan iparosodó mezőgazdasági nagyvárosi jellegével. A feudalkapitalista rendszerben a területen sok volt a nagykiterjedésű nagybirtok, jelentős volt az erős középparaszti birtokok száma, és nagyon sok volt a kis- és törpebirtok. A termelési mód lassan változott át szocialista termeléssé. Ezerkilencszáz- hatvan végén a szocialista szektor aránya 70 -75%. A kapcsolat a vízgazdálkodással a terület ártéri részén a régibb. A honfoglaló nomád magyarság főfoglalkozása az állattenyésztés, halászat, vadászat volt. Ezek a vízhez kötötték életét. Így letelepedése is a folyók mellékére történt, ahol magának és állatainak ivóvizet talált és halászhatott. (A halászat egyik módja volt a rekesztő halászat, melynek elterjedt módja a czégével való halászat. A czége egy kőből, fából, falazatból készített ívalakú gát, melynek az volt a rendeltetése, hogy a középen lévő kapuhoz terelje a halakat, ahol azután a halász hálójába kerültek. Számos folyómenti helység nyerte a czégéről, s mivel ennek a szónak kiejtése és helyesírása rendkívül ingadozó volt, a szakírók szerint feltételezhető, hogy innen ered Szeged elnevezése is.) Alátámasztja ezt az, hogy Szeged a későbbiek folyamán az Alföld legnagyobb halászvárosa volt. Varga Ferenc: Szeged város története című könyvéből olvassuk, hogy a városban Nagy Lajos király idejében 4000 halász élt. A vizek hasznosításának a halászat mellett másik régi módja volt a víziutaknak használata. A legelső közlekedési eszköz, melyet az ember megismert, a hajó volt. A mi nyelvünkben is a hajó szó a finn-ugor korból való. A hajózás és a hajón való teherszállítás már a középkorban jelentősebb volt nálunk is. A hajókat a középkor mindennemű famunkáinak végzői, a molnárok készítették. Adataink vannak arra nézve, hogy Szeged város lakói a halászat mellett elsősorban hajóépítéssel foglalkoztak. A Maroson, Körösön és Tiszán leúsztatott fát feldolgozó szegedi molnárok messze földön híres hajóépítők voltak. Később ugyanilyen hírnévre tettek szert a vízimalom építése terén is. A rendelkezésre álló adatok szerint hajózásunk a XIII. században lendült fel, de a török uralom alatt erősen hanyatlott. A török hódoltság után a XVIII. században ismét fellendült. Vannak adataink, melyek arra utalnak, hogy a vízépítkezések már a török hódoltság előtt megkezdődtek. Voltak községek, melyek a vizek pusztításai ellen gátak építkezésével védekeztek. Ezek azonban egymással összefüggésben nem lévő elszigetelt jelenségek voltak. Nagyobb területre kiterjedő és összehangolt védekezésre a Tisza vidékén először egy 1613-ból való dekrétum adott utasítást. Elrendelte, hogy: a Tisza kiöntéseivel szemben a töltések emelésére azok a vármegyék, amelyekben ez a folyó kiáradni szokott, saját javaik megmaradása érdekében egymás között határozzanak. Bizonyos, hogy a Tisza-menti községek lakói igen sokát szenvedtek a folyó kiöntései miatt. Az árvíz gyakran elpusztította termésüket, s ilyen éhínség sanyargatta a lakosságot. Az sem volt ritka eset, hogy magát a lakóhelyet öntötte el az árvíz, s halomra döntötte a kellő alapozás nélkül épült s jórészt földből, vagy vályogból épült lakóházakat. A vízgazdálkodás elmaradásának szemléletes következményét mutatta Kiskunhalas képe egészen 1957-ig. A várost évszázados mocsár és nádas vette körül, s megakadályozta a város fejlődését. Viszont a vízgazdálkodás jelentőségét példázza, hogy az említett évben megindult lecsapolás következtében a város fejlődésnek indult, s ma fürdő, vízmű, több villasor, fedett vásárcsarnok áll a régi nádas helyén. Közismert tény, hogy hazánkban a vízgazdálkodás előbbi megindulásának gátját szegte a másfélszázados török uralom. Ez a terület pedig teljes egészében hódoltsági terület volt, s a pusztulásra jellemző, hogy a XVIII. század elején Csongrád megyének mindösszesen 8700 lakosa volt, ami 7 fő/km2-es népsűrűséget jelent. A török uralom egyben a vizek uralmát jelentette a területen. Az 1618. évtől kezdődően a vármegyék a vízügyeket biztosok útján „igazgatták”. A XVIII. században a Magyar Kamara mérnökei már terveket is készítettek. Ilyen terv volt területünkön a Tisza—Maros sóhajó út (1786). Az 1788. évben megszervezik az Építési Igazgatóságot. Ennek működése azonban a fejlettebb kultúrával rendelkező, vagy hadászati szempontból fontosabb területeken érvényesült. A területnek természetes központja mindig Szeged városa volt. Szeged „vízközi” helység volt, 23
