Közép-Tisza és Mátravidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 8., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

mentén alakult ki. öntözéseik a Tisza és leginkább a Galga mentén találhatók. A patakok vízkészletére néhány halastavat is telepítettek. A kisvízi vízkészlet főleg a Zagyva és a Galga mentén már ki van használva. Mindazonáltal van lehetőség az ipar és mezőgazdaság fejlesztésére a Tiszától távoleső területeken is, ha a vízkészletnek a kisvízi készleten felüli nagy tartalékait a víztározás segítségével hasznosításra, alkalmassá tesszük. Ezt igazolják a Salgótarjáni Erőmű, a Mátravidéki Erőmű, a Recski Ércbánya Vállalat és a nagyréded mező- gazdasági termelőszövetkezet üzemben lévő tározói. Tározók létesítésére számos lehetőség van a területen,

A területen kiterjedt belvízi öblözetek is vannak, ezeket azonban nem itt, hanem a IV. Belvizes területek rendezése c. fejezetben ismertetjük.

2.3112 A TERÜLET VIZEINEK VÍZJÁRÁSA

A vízjárás Ihárom típusával találkozunk a területen.

A Tisza kisvizei augusztus-októberben, nagyvizei áprilisban jelentkeznek. Vízjárása e területen meglehetősen 'kiegyenlített. Az évenként lefolyó víz- mennyiségek ingadozása nem több mint 1:4. Az előforduló legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya egy-egy esztendőben legfeljebb 1:30, és sokéves időszakban is csak mintegy 1:60.

A többi természetes vízfolyás kisvizei augusztus- szeptemberben, hóalvadásos nagyvizei márciusban jelentkeznek, de a nyári záporok is okozhatnak áradást. Vízjárásuk általában igen heves, mert a többnyire vízzáró talajú, meredek vízgyűjtőterületek természetes tározóképessége sekély. Az évenkini lefolyó vízmennyiségek, ingadozása kb. 1:10. Az előforduló legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya egy-egy esztendőn belül elér 1:500-at, több éves időszakban pedig 1:1000 is lehet.

Kisebb területeken (nász-öblözetefcben) a belvíz- csatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidébb időtartamú heves záporok, nagyobb területeken, (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik, elő. Elsősorban a vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú nyári-kora őszi belvizek a mezőgazdaságnak az előzőkét meghaladó károkat is akozhatnak.

A belvízrendszerek vízjárásának leírása már nem tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Ezért itt nem isi foglalkozunk a, terület belvízi csatornahálózatának jórészt a helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárásával (pl. vízhozamainak alakulásával).

2.312 Vízrajzi állomáshálózat

2.3121 AZ ÁLLOMÁSHÁLÖZAT KIALAKULÁSA ÉS FEJLESZTÉSE

A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar

pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízőrök hasznosítása felé.

A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése.

Magyaroszágon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammémöki szolgálat 1886-ban 125 mérőéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása, és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelző és árvíz-előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázló- viszonyok jelzését is, és elvégezte főfoiyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 víZhozammérés- re is sor került főfolyóinkon .elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája.

A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek, megoldására a vízállás-adatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, víz- hőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízállásészle- léseit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett.

Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is —, újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka, A népgazdaság szerkezetében, beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek lemaradásából származó adathiány lehetőség szerinti pótlását. A sürgető kényszer hatására az Intézet 1950—1956 között az országban több mint 500 vízmércén észlelte a vízállást, és a vízhozammérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen megvoltak a hibái is. A tapasztalatok leszűrése, az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérce-állomás működött, melyek közül kereken 15 állomáson folyt rendszeres vízhozammiénés, de közülük még, csak, 40 nagy- és 26 kisebb állomáson vezettek, folyamatos vízhozamnyilvántartást.

Az utóbbi években indították, meg a fővízkivételi művek és a jelentősebb öntözőcsatomiák vízszolgál