Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)
XV. fejezet. Többfeladatú vízgazdálkodási nagylétesítmények összefoglalása
helyen az akkori követelményeknek megfelelő csatornák méreteik miatt, ma már elavultak és elmaradnak a gazdasági versenyben a vasút mögött. Pl. Angliában már nem használják a 300 év előtti kis járművekre épített csatornákat. Ha azonban mezőgazdasági termékeink állni akarták a versenyt Európa piacain, olcsóbbá kellett tenni a szállítást. Ennek egyetlen módja lett volna egy Dunát és Tiszát összekötő hajózó-csatoma, amelyen a Tiszántúl gabonáját átrakodás nélkül lehetett volna kiszállítani az országból Nyugat felé. Ebben egyezőik voltak a vélemények, nem volt azonban ilyen egyetértés a tiszai torkolat helyét illetően. Két egyforma erős tábor közül az egyik a Budapest—Szolnok, a másik a Budapest—Csongrád vonal mellett foglalt állást. A Budapest—Szeged vonal és a Budapesttől délre levő dunai torkolat hívei kevesen voltak. Ugyancsak megoszlottak a vélemények a csatorna hossz-szelvényét illetően. Egyesek magasvezetésű csatornát javasoltak hajózsilipekkel, míg mások a mélyvezetésű csatornát tartották jobbnak. Végül a vita egy mérsékelten magasvezetésű Soroksár—Üjkécske közötti csatorna kiválasztásával dőlt el. Az akkori igényeknek megfelelően a csatorna célja kizárólag a közlekedés volt. Hosszú tanulmányok bizonyították be, hogy a vízienergia hasznosítására alkalmas mélyvezetésű csatorna a Duna— Tisza közén folyós homokba lenne ágyazva. Ez a tapasztalatokkal alátámasztott tény ezt a csatorna- típust egyértelműen gazdaságtalanná teszi. A magasvezetésű csatomatípus alkalmazásával a víznek öntözés céljára 20—25 m magasra való emelése a variáns kiválasztása idején nem volt indokolt. Így tehát a csatorna közlekedésen kívüli minden egyéb hasznosítását a szakemberek a 20 év előtti technika ismeretében gazdaságtalannak minősítették. A Lampl—Hallósy-féle mű 13 csatorna-változatot értékel, melyek a fejlődés folyamán egyre tökéletesedve jutottak el a XI., kivitelre elfogadott változathoz. A 13 változatból 8 magasvezetésű és 5 mélyvezetésű. A magasvezetésű csatornák a hajózás igényeinek a kielégítésére készültek, vízveze- tés nem volt céljuk. Hosszuk 90—126 között változik. Lépcsőik száma minimálisan. 7, maximálisan 21. A felső bögéket a Dunából szivattyúzással töltik fel. A mélyvezetésű csatornák az előzővel szemben több feladatiak. A hajózáson kívül a Tiszába való vízvezetést, tehát az öntözést és a vízienergia termelést is célozzák. Hosszúk 105—137 km között változik, 1—2 lépcsővel. Bevágási mélység 20—30 m-es. A kivitelre elfogadott XI. variáns a Soroksár— Kecskemét—Üjkécske vonalozású mérsékelten magasvezetésű csatorna. Hossza 106 km, 9 lépcsője van. A 36 km hosszú gerinctartály magassága 120 m Orsz. A bevágás maximális mélysége 11,5 m. A 10 m-nél mélyebb bevágások hossza csak 1,5 km. A töltésezett csatorna 12 km hosszú. Az összes megmozgatott föld mennyisége 21,7 millió m3. Az első 3 éves terv keretében, 1947-ben a kivitélre elfogadott változat építését megkezdték. A munka megkezdése előtt azonban a dunai kivezetést Soroksárról Dunaharaszti és Taksony közé helyezték át. A módosítás után Dunaharaszti és Sári között 22,5 km hosszon, félszelvénnyel készült el a csatorna egy része. Fenékszélessége 9,0 m. Beletorkollik a Dunavölgyi főcsatorna 131—970 szelvényébe. Kettős feladata van, egyrészt a belvizes időszakokban tehermentesíti a Dunavölgyi főcsatornát 7.0 m3/s vízelvezetéssel, továbbá a XX. rendszerből 4.0 m3/s-ot szállít a Soroksári Dunaágba, másrészt öntözéses időszakban öntözővizet szállít a Dunavölgyi rendszerbe. A megépült csatorna-szakaszon az 51-es út alatti 34 m nyílású közúti híd szelvénye készült el a végleges méretre. 1953-ban javaslat született a nyomvonal részleges megváltoztatására. Eszerint a csatorna a megépült szakasz folytatásában 122 km hosszú úton torkolna Tiszaugnál a Tiszába. A.z új csatorna többfeladatú. A földmunka némi emelkedése árán a lépcsők száma háromra csökken. 1.3 A vízgazdálkodási nagylétesítmények fejlesztésének szükségessége A Duna komplex vízhasznosítása fejlesztésének szükségessége A fentiekben kimutattuk, hogy a Duna komplex hasznosításán a hajózáson kívül a vízienergia hasznosítását és az öntözés vagy egyéb vízhasznosítási lehetőségek kiaknázását egyaránt értjük. Közismert tény, hogy Magyarország a klasszikus energiahordozók felhasználása révén korántsem tudja fedezni energiaszükségletét. Az ország szénás olajkincse — a kitermelés fokozását figyelembe- véve — 2—3 évtizednél tovább nem elegendő az energiatermelés igényeinek kielégítésére. Ilyen viszonyok mellett az érdeklődés már hamar a vízienergia felé fordult hazánkban is, jóllehet nem mondhatjuk magunkat gazdagnak ebben a vonatkozásban sem. Két fő foly ónk, a Duna és a Tisza közül az előbbi képvisel jelentékeny energiát, mintegy 5,3 milliárd kWó-át átlagosan évente. A Duna csatornázása a magyar szakaszán három nagy-létesítménnyel oldható meg. 1. Felsődunai Vízerőmű-rendszer, 2. Adonyi Vízerőmű, 3. Fajszi Vízerőmű. A vízlépcsők egymástól való távolságát úgy választották meg, hogy a folyó esése teljesen ki legyen használva. A f oly ó-csatornázásnak a hajózásra jelentős hatása van, mert a duzzasztott szakaszon nagyobb merülésű hajók járhatnak és a sebesség csökkenésével a fölfelé haladó hajózás könnyebbé válik, igaz, hogy völgymenetben pedig a hajó közlekedése megnehezül. Mindent összevetve, a folyó-osatomá- zásnak a hajózásra való hatása kedvező, mert a közlekedés önköltségét csökkenti. Az ország mezőgazdasági terményekkel való ellátásának a megjavítása elsősorban az öntözés útján lehetséges. A műtrágya és új termelési módszerek alkalmazása kizárólag az öntözéssel együtt hatásos. Ezért gondoskodni kell a mezőgazdasági termő274
