Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
tését javasolta (1800-ban) fásítással és legeltetési tilalom bevezetésével. Kistelek keresztalakú alaprajzát ő készítette. Ugyancsak a futóhomok megkötésével foglalkozott Vedres István, aki gyakorlati tevékenységével úttörő munkát végzett 1789-ben, amikor erdősített Kistelek határában. Ö is írt egy közgazdasági értekezést a Dunát a Tiszával összekapcsoló új hajózható csatornáról, s a torkolatot Szegedhez kívánta helyezni. Székely Lajos 1804-ben a Duna—Tisza közi hátság homokjainak a fásítását javasolta. 1807-ben a törvényhozás rendeli el a XX. törvénycikkben a futóhomokos közhelyeken az erdők plántálását. A Duna—Tisza Csatorna problémája foglalkoztatta Beszédes József mérnököt is. ö mély bevágású csatornát javasolt, mely hivatott lett volna a Duna- völgyi területek s a Kecskemét környéki mocsarak, lecsapolására, vízerő hasznosítására és a Csongrád megyei Tisza-völgy öntözésére. Példamutató szerepe volt a Duna-menti árvédelmi munkálatokban is, valamint a Duna baja— hátai szakaszának rendezésében (1825). Itt alkalmazták először nagyobb folyó átmetszéseivel a vezérárkot. A Duna Dévény és Pétervárad közötti szakaszának felvételét Huszár Mátyás vezetése alatt készítették el az 1825-ös év tájékán, A Duna-szabályozás mindig megelőzte a Tisza- völgy problémáit, mert osztrák érdekeket is szolgált. A XVIII. és XIX. század fordulóján az uralkodó és a nemzet közötti érdekellentétek kereszttűzében minden haladó törekvés felőrlődött. Csak a század végén kerülhetett sor némi beruházásokra, közöttük kisebb vízrendezési munkálatokra. A reformmozgalom eszméit Széchenyi István, a gazdaságpolitikai zseni fogalmazta meg, s szorgalmazta a vízáutak, hidak, malmok, hajógyárak építését, s ezekkel egyidőben a folyószabályozásokat. Az ármentesítések és lecsapolások végrehajtását kézbe vette a dunai hajózás ügyét, és sürgette biztos hajóutak építését. A dunai hajózási mérnöki állást Vásárhelyi Pálra bízták (1829), aki elkészítette a világ első folyami térképét. Széchenyi a Tiszának mint víziútnak jelentőségét csak úgy látta eljövendőnek, ha gondoskodnak a Dunával való összekötéséről. Ezért támogatta Beszédes tervét a Duna—Tisza Csatorna építésére alakult társulat megszervezésében. A tervet az országgyűlés elfogadta (1840). Kivitelre nem került, mert Vásárhelyi felületesnek találta, és ettől a bírálattól befolyásolva, a külföldi tőke visszahúzódott, s levették a napirendről (1848). Széchenyi a folyó vízszerkezetének megfelelő, közigazgatási határoktól független társulatokba tömörítetté a Tisza-völgyi érdekeltségeket, s a tervszerű munka irányítására megszervezte a Tisza- völgyi Társulat Központi választmányát. Nemcsak a Tisza folyó esésviszonyai, de a környező vízgyűjtő terület lefolyási viszonyai is nagyon kedvezőtlenek voltak. A rossz vízháztartású talajok aránya igen magas volt. Ezek kötöttek, vizet átnemeresztőek s ásványi anyagokban dúsak voltak. Ezektől az árvizek nem tudnak sem lefolyni, sem a talajba szivárogni. A Duna—Tisza közének vízáteresztő homokhátai súlyosbították a helyzetet. Ugyanis a homokhátra hullott csapadék a homokhát szélén, mint fakadóvíz megjelent, s növelte a hosz- szú ideig tartó árvízi vagy belvízi elöntéseket. Ennek következménye nem lehetett más, mint vagy mocsár, vagy pedig a felszínhez közel levő vízelzáró talajrétegek esetén szik. Ez utóbbi esetben a víz elpárolog, a sótartalom felgyülemlik, a talajkötöttség nő, s a vízháztartás romlik. 1849 után új korszak kezdődött, melyet a gazdasági függés minden vonatkozású korlátái vettek körül. Az ármentesítést nem egy tőkeerős mezőgazdaság hajtotta végre, hanem maga az ármentesítés indította el a tőkefelhalmozódást. A vízépítési tevékenységet az érdekeltek feladatának, a folyószabályozást pedig az: állam kötelességének tekintették. Vásárhelyi klasszikus alapelvét, hogy a kettőt egységesen kell megoldani, nem fogadták el. Az 1850 —1880-as években a Tisza-völgy ármentesítését oldották meg. 1880—1900 években befejezték a megkezdett munkát és elvégezték a, Duna-völgy ármentesítési és szabályozási munkáit. Ekkor kezdődtek a belvízrendezések, melyek 1900—1918 között folytatódtak. Az árvízveszély a Dunánál ritkább, mint a Tisza mentén. A töltések zömmel 1880 és 1918 között készültek, a társulatok kivitelezésében, központi irányítással. Az 1872—1948-ig terjedő időt méltán nevezhetjük a vízitársulatok építő korának. 1876 után történt a Soroksári Dunaág elzárása. Tolna és a Dráva-torok között az árvédelmi berendezések kiépítése és a folyószakasz szabályozása az első világháborúig húzódott. 1885 évben született meg a vízjogi törvény. Az 1895. évi XLVIII. törvénycikkben biztosított a törvényhozás először fedezetet a szükséges és tervszerű vízimunfcák befejezésére. Ennek a törvénycikknek a létrehozásában nagy szerepe volt a nemzetközi tekintélyű Kvassay Jenőnek, a vízügyek akkori vezetőjének, aki politikai rátermettségével alapozta meg az ezt követő időszak vízügyi munkáit. Sőt 1908 évben a XLIX. törvénycikkben a hajózó útjaink jelentős fejlesztését is 7,5 millió koronával biztosították, azonban a munkák az első világháború miatt abbamaradtak. A vízimunkálatok elmúlt hőskorára jellemző, hogy hazánkban, ahol Hollandia mellett a vizekkel való küzdelemnek a legnagyobb szerepe volt, a reformkor felismerése halványan maradt meg a kozmopolita polgárság és a vízgazdálkodási kérdésekkel közömbös kormányzat tudatában. A vízgazdálkodás kérdései a szenzációvadász zsurnalisztika által szított pillanatnyi hangulatok játékszerévé váltak. Árvizek idején nem kellett az öntözés, aszálykor hallani sem akartak védgátépí- tésről. Pedig a szélsőséges éghajlatú Kárpát-medencében váltakozva követik egymást a csapadékos és aszályos évszakok, s ezért mindkét szélsőségre fel kell készülnünk vízépítési berendezéseinkkel. Az előrelátás hiánya, a tervszerűtlenség, a szűklátókörűség és felelőtlenség jellemzi a magyar vízimunkálatok reformkor utáni történetét. 27
