Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

Az elűzött magyarság helyére balkáni pásztornépek szivárogtak be, akik állataikkal kikoptatták a talajokat.

Így először feltört, majd később vándorolni kezdett a futóhiomök. Az Alföld Duna—Tisza közi részének erdős, erdős-lápos jellege megváltozott. Az „ezeréves puszta” hamis fogalom, mert az Alföldet pusztává a török hódítás tette. Nagykőrös, Kecskemét, Cegléd, Halas fennmaradásukat annak köszönhették, hogy a török khászbirtokok központjai voltak.

Az erdők irtása talajtani, vízrajzi, éghajlati változásokon keresztül felborította a vízháztartása egyensúlyt. Szabaddá váltak a természet erői: az aszály és a víz.

Félezredéves visszaesés következett be. Nemcsak a társadalmi, gazdasági viszonyokat, hanem a termelés természeti tényezőit és előfeltételeit is szétrombolta a kegyetlen török idő. A virágzó kertgazdálkodással és rizskultúrával körülvett khászbirtokok központjai oázisok voltak a lakatlan sivár pusztákon lévő futóhomok szélfújta buckád között, melyeket helyenként járhatatlan mocsárrengetegek és nádasok tarkítottak.

Egyetlen vízhasznosítási tevékenység a hő- és gyógyforrások nagyobb arányú igénybevétele volt. A maláriás mocsárklímához akklimatizálódott magyarság halászott, a khászbirtokok körül pedig a rizstermelés folyt.

A török kiűzése után új korszak kezdődött a magyar nép életében. A jó mellett azonban rosszat is hozott. A császári zsoldosok még a török hódoltság nagy városainak népét is a mocsarakba zavarják. Ekkor fejeződik be a Duna—Tisza közi erdők pusztulásának folyamata is. A Becsből erőltetett hamúzsírtermelés akkor érte el a tetőfokát. A Nagykőrös és Cegléd közötti erdőrengeteg ekkor tűnik el véglegesen. Később Rákóczi szabadságharca a török által megkímélt területeken is a gazdasági értékek további pusztulását jelentette. A termelő erők legfontosabb tényezőjének, az emberek pusztulása volt ez, azonban a legdöntőbb bizonyítéka a császári hadak esztelen: viselkedésének. A magyar medencében északnyugatról délkelet felé haladva, mindig kevesebb embert talált a pusztulást felmérni akaró. Míg Nyitra megyében 1720-ban 125 000 volt a lakosok száma, Bács-Bodrog megyében 12 000 fő lakott, holott 1495-ben 557 helységet számláltak. Az észáki és nyugati népsűrűség négyzetkilométerenként a 30 főről Bács megyében süllyedt a legkisebbre, 1,5 fő alá. Ugyanakkor az egész ország lakossága felére csökkent, Európa népessége pedig kétszeresére emelkedett.

Ez volt a helyzet Bács megyében akkor, amikor Európában megindult az ipari forradalom és ezzel együtt az öntöző, hajózó és vízerő-termelő csatornák építése.

A Duna—Tisza közén a nagy parasztvárosok tanyai körülfonódása ekkor 'kezdődött meg. A Székesfehérvártól Mohácsig terjedő ártérben és mocsár- rengetegekben, s ezek szigetein pedig a halásztelepekből kezdtek kifejlődni a kisebb községék. Az egyszintű öntéstalajon a déli részeken a nagyüzemi búza- és kukoricatermelés indult meg. Az északi

részeken az adottságokat sokoldalúbban hasznosító mezőgazdaság alakult ki a különböző növénytermelési tájaikkal. A XVIII. század végén megjelenik Szeged környék paprikája, mely később Kalocsa vidékére terjedt el, s ugyanúgy a Kecskemét környéki gyümölcsösök és szőlők, melyek Kiskőrös vidékén és a homokon később mindenütt megtalálták hazájukat.

A vízimunkálatok tekintetében ekkor értek meg a szervezeti társulási forma előfeltételei. A XVIII. század idejéből már van tudomásunk meglévő és épülő gátakról. A gátakat a társulatok megalakulásáig közigazgatási szervek, helyi hatóságok és magánosok építették. 1737-ben Dunapataj és Ordas községeknél már volt árvízgát. 1847 és 1848 években azokon a helyeken, ahol ma az Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóság védekezik, már találhatók voltak gátak. Az északi rész védgátjait Pest vármegye építtette 1850 és 1887 között. A Pestmegyei Sárközi Ar- mentesítő Társulat 1872-ben, a Dömsöd—Pataji Dunavédgát társulat 1881-ben, és a Margittaszigeti társulat 1878. évben alakult. A vízimunkálatok először a nagy uradalmakban váltak a korszerűsítések fő eszközeivé és a belvízrendezés, lecsapolás el sem maradhatott.

Számos Duna szabályozási és lecsapolási munka után Kiss József kamarai igazg. mérnök felvetette nagyobb mocsaras területek lecsapolásának gondolatát és egy kelet—nyugati hajózóút megrövidítését célzó Bezdán—Öbecse közötti csatorna létesítését tervezte. A csatorna a Duna ősmedrének maradványait és a Csornát és Barát is felhasználva, társulati alapon elkészült 118 km hosszban, 5 zsiliplépcsővel (1783—1803) öntözésre és vízierő nyerésére egyaránt alkalmas volt és sokáig hazánk egyetlen hajózócsatornájaként szerepelt. Bácska az ország egyik legvirágzóbb és leggazdagabb területévé változott, a tervező és építő Kiss József pedig anyagilag és erkölcsileg is tönkretéve halt meg (1813) Ujverbá- con.

A Duna szabályozási ügyeket külön mérnökökre bízza a kamara Valcher József vezetésével 1777-ben. Egész intézmény fejlődik ki 1780-ra, melynek már külön hajózási osztálya van, igazgatóval. 1785-ben ez megszűnik és megalakul a Hajózási Igazgatóság, melynek vidéki kirendeltségei voltak. Bácskában az egyik. Az Igazgatóság az ország folyóinak a felméréséhez fogott hozzá 1788-ban. Építési igazgatóság alakul, melynek a hajózás egy osztálya lesz. Kerületi igazgatóság is jött létre Bácson.

Az idők folyamán tehát a Duna—Tisza közi vízi- munkálatokkal foglalkoztak a vármegyék a biztosok felügyelete alatt, a magyar kamara mérnökeivel, a Duna szabályozási ügyek intézői s később az Építési Igazgatóság, végül a társulatok, melyek közül az országban első ezen a területen alakult meg.

A Duna—Tisza Csatorna gondolata 1715-ben felmerült. Pest megye mérnöke, Bállá Antal később négy tervváltozatot dolgozott ki, melyek az első ismert és fennmaradt tervek. A bécsi udvar megakadályozta a megvalósítást, pedig a tervrajz melié elkészült a kisminta is. Balia a Duna és Tisza szabályozásával is foglalkozott, s a futóhomok megkö26